A falu

Észak-Korfu, Görögország

Jorgosz Mavrídisz megtörölte kézfejével verejtékező homlokát, mialatt a meredek emelkedőn baktatott. Khaki színű, rövid ujjú inget és farmer rövidnadrágot viselt, hátizsákja súlyosan húzta a vállát, de a férfi kitartóan tört előre. Sötét szemében elszánt fény csillant, ahogy egy régi kecskeösvényen haladt. A távolban a tenger kékeszöld sávja időnként előbukkant a tüskés bokrok, olaj-és platánfák erdeje mögül. Lépteit sirályok vijjogása és kabócák zenéje kísérte a rekkenő hőségben.

Jorgosz a SZEM embere volt, egy nemzetközi, titkos szervezeté, ami rejtélyes vagy természetfeletti esetekre specializálódott. A nevük is innen eredt, mivel figyeltek és látták, ami mások számára láthatatlan. A Jón-szigetek Jorgosz felügyelete alá tartoztak, így most sem volt véletlen, hogy Korfun tartózkodott. Előző nap érkezett, és az éjszakát Nimfesz településén töltötte. Innen indult útnak Peirosz falujába, ami lassan már kétszáz éve elhagyatottan állt. Különös pletykák keringtek róla, mióta leégett, melyek az utóbbi hónapokban megsokszorozódtak. Nimfesz azon lakói, akiktől Jorgosz információhoz jutott megerősítették a szóbeszédet. Kétségbeesett sikolyokról meséltek az éjszakában, akárcsak nyom nélkül eltűnt túrázókról, akik a figyelmeztetések ellenére Peirosz közelébe merészkedtek. Jorgosz mindebből már tudta, hogy komoly a baj, így tettre készen lépett a veszélyes ösvényre.

Egy-két óra múlva fel is bukkantak előtte a megfeketedett, beomlott falú és tetejű romok. Peiroszt alig több, mint egy tucatnyi ház alkotta, utcáit sűrű, megsárgult gaz nőtte be. Egy letűnt kor mementója volt, amit a modern térképek nem is jelöltek sehol. Az élet teljes hiánya jellemezte, és ehhez egy megfoghatatlan feszültség társult, a levegő szinte fojtogatónak hatott. Jorgosz figyelmét nem kerülte a súlyos csönd sem. Itt nem énekeltek a madarak, nem röpködtek rovarok és a kabócák is hallgattak, mintha a természet rettegve némaságba burkolózott volna.

Jó helyen járok – gondolta a férfi, majd leheveredve egy olajfa árnyékában mohón kortyolt bele a nála lévő ásványvízbe. Szomját oltva visszatette hátizsákjába a műanyag palackot, és hátát a fának vetve kényelmesen elnyújtózott. Türelmesen várta, hogy leszálljon az éjszaka. Lassan teltek az órák, Jorgosz elbóbiskolt, és mikor felébredt már sötét volt. A taszító, fenyegető aura, mely körbelengte Peiroszt most még erősebbnek hatott. Jorgosz magára kapta hátizsákját, aztán besétált az épületek közé. Léptei a súlyos csöndben szinte ágyúdörgésnek hatottak, mialatt elemlámpájának fénye kardként hasított a feketeségbe. Alaposan körbejárta a romokat, és ezalatt végig úgy érezte, mintha láthatatlan szemek figyelték volna. Nyugtalanító élmény volt. Lámpájának fénykörén túl sejtelmesen mozgó árnyakat vélt felfedezni, de amint rájuk világított azon nyomban eltűntek.

Ekkor alig hallható, szinte már távolinak ható zokogás és jajveszékelés ütötte meg a fülét többször is, de a hangok forrását nem lehetett meghatározni. A fájdalom és reménytelenség viszont tisztán érződött belőlük. Csapdába esett, kárhozott lelkek – vélekedett Jorgosz. Felidézte, amit Nimfeszben az egyik öreg lakos megosztott vele. Egy peiroszi pásztorról regélt, aki végtelenül szerelmes volt egy helyi lányba. A szerelmük hevesen lángolt, ám egy napon a szépségbe villám csapott, és belehalt a sérüléseibe. A pásztor fájdalma olyan hatalmas volt, hogy teljesen elemésztette, végül még Istent is elátkozta, teljesen átadva magát a Gonosznak. Azt mondják, hogy egyik éjjel a vesztesége miatti őrületében tüzet gyújtott, és a lángok elpusztították a falut a lakóival együtt. Valami azonban mégis maradt utánuk – fintorodott el Jorgosz, ahogy az egyik ház magára vonta a figyelmét.

Kiszakadt ajtaja előtt a fűben állati és emberi csontok fehérlettek. Jorgosz óvatosan átlépte a küszöböt, és behatolt az ódon falak közé, melyekből bűzös kipárolgásként áradt az elmúlás, a halál szaga. Odabent leszakadt tetőgerenda, cserepek és összetört bútorok hevertek szanaszét, pókhálótól és gaztól benőve. A padlón viszont mégis ott tátongott egy sötét nyílás, aminek mélyére rozoga falépcsők vezettek. Tárolóhelyiség vagy pince lehetett egykoron, ám olyan sötétség ülte meg, hogy a lámpa fénye sem tudott áthatolni rajta. Igaz, nem is volt rá szükség.

Jorgosz kikapcsolta az eszközt, amit egyszerűen a földre ejtett, aztán a hátizsákjából két tárgyat húzott elő, majd azt is a földön hagyta. Néhány szívdobbanásnyi ideig várt, hogy a szeme hozzászokjon a gyér látási viszonyokhoz, aztán leereszkedett a nyílásba. Talpa alatt hangosan recsegett-ropogott a lépcső, de az öreg fa elbírta a súlyát. Odalent fülledt, áporodott levegő fogadta, érezte, hogy tágas térbe jutott, ahol kénes dögszag csapta meg az orrát, amitől felfordult a gyomra. Ugyanakkor megtorpant, mivel érezte, hogy nincs egyedül. Halk neszt hallott az egyik sarokból, majd hirtelen valami megmozdult a sötétség mélyén. Egy az éjszakánál is feketébb árnyék halvány körvonalait pillantotta meg, mire Jorgosz ijedten összerezzent, de reagálni már nem maradt ideje. Erős ütést kapott a mellkasára, ami a falnak taszította. A férfi hangosan nyögve zuhant a padlóra, egész teste sajgott, a mellkasa égett és a szeme előtt fehér foltok táncoltak. Jorgosz azonban a fogát csikorgatva sietve talpra kászálódott, miközben a jobb kezében tartott jelzőfáklya fejét végighúzta a kövön.

Vörösen sistergő fény lobbant, elűzve az árnyakat a férfi körül, aki döbbenten mérte fel közvetlen környezetét. Körös-körül emberi és állati koponyák tucatjai, valamint féregrágta rágcsálók tetemei hevertek. Jorgosz undorodva felszisszent a látványtól, és izmait megfeszítve védekező állásba helyezkedett, amint a fáklya fényének szélénél ismét megmozdult egy alak. Fürgén siklott oldalra, de végig homályban maradt, miközben Jorgoszt méricskélve fenyegetően morgott, bűzös lehelete még a dögszagot is elnyomta rövid időre. A férfi esküdni mert volna, hogy az árnyak mintha lassan közelebb húzódtak volna, visszaszorítva a fáklya vörös fényét. A sötétségből hirtelen hosszan elnyújtott, túlvilági sikolyok reszkették meg a levegőt. A félelem jeges ujjai szorultak Jorgosz szívére egy pillanatra, miközben a pince hőmérséklete drámaian lehűlt. Már tudta, hogy a Gonosz fészkébe lépett, de megacélozta akaratát, legyűrve a közelgő pánikot.

– Mutasd magad! – kiáltott a férfi, és a fáklyát határozottan maga elé hajította.

A vörös fény hátrálásra késztette az árnyakat, mígnem egy lélegzetvételnyi idő múlva karmos kéz nyúlt ki az áthatolhatatlan sötétségből. A csontos végtag természetellenesen hosszúnak tűnt, sápadt, beteges bőr borította, amin nyálkásan csillant meg a fáklya fénye. Ingerült mozdulattal ragadta meg a világító tárgyat, melyet a sarokba hajított. Jorgoszt ismét körbeölelte a feketeség, de igyekezett megőrizni higgadtságát, bár a szíve vadul kalapált karmok által felsebzett mellkasában. Ezalatt a rém morgásába mély hörgés vegyült, majd váratlanul mozgásba lendült. Bár az alakja nem látszódott teljesen, Jorgosz ezúttal fürgébbnek bizonyult. Szabad kezével ingének egyik zsebébe nyúlt, és a pillanat tört része alatt egy apró bőrzacskót kapott elő, melyet teljes erőből a padlónak csapott. Éles, fehér fény villant közte és a lény között, felfedve annak ocsmány külsejét, ahogy visszahőkölt a váratlan fényártól.

Egykor ember lehetett, vékony bőre megfeszült a csontjain, hegyes fogai mögül villás nyelv tekergett elő, akár egy kígyónak, míg rothadó testének sebeiből férgek táplálkoztak. Apró, sárga szemeiben színtiszta gyűlölet lángolt, aminek láttán Jorgosz megborzongott. A bőrzacskóban lévő por fellobbanása után az ellenfele ismét támadott, de a férfi egy másik, ezúttal kéken villanó port hajított az útjába. A rém vérfagyasztóan üvöltve meghátrált, mire Jorgosz egy ugrással a fáklyánál termett, és az így megint közéjük került. A bestia dühödt üvöltésébe agonizáló lidércek sikolya keveredett, miközben karmos kezeit széttárva rontott a férfira. Gyors volt, akár a szélvész, de Jorgosz maga elé kapta a bal kezében tartott, kis méretű pajzsot, amit még a fáklyával együtt húzott elő a hátizsákjából, mielőtt lejött a pincébe. Domború, ezüstös felületén egy Gorgó feje vicsorgott, melyet már az ókorban is használtak démonok és rossz szellemek elriasztására. A rém úgy torpant meg, mintha csak falnak ütközött volna, kezét a szeme elé kapta. Úgy tűnt, hogy a szenteltvízzel leöntött Gorgó elvakítja, mialatt bizonytalan léptekkel, acsarkodva hátrálni kezdett. Jorgosz ezt kihasználva fokozatosan nyomult előre, hogy közelebb jusson hozzá. Sietve felkapta a fáklyát, ahogy karnyújtásnyira ért hozzá, és a férfi maga elé tartotta a sistergő tárgyat, mintha egy lándzsa lett volna.

– Nincs több rettegés! – zengett a hangja, és előrelépett. – Nincs több gyilkolás!

Újabb lépés, míg a rém hevesen, a fogait csattogtatva hátrált.

– Éhséged többé nem csillapíthatja mások vére!

Ismét előrelépett, szemében elszánt fény csillant.

– Itt már nincs helyed többé! Távozz démon! – kiáltott, ahogy elérték a falat, és Jorgosz előre lendülve teljes erőből a falnak taszította ellenfelét a pajzsával.

A Gorgó képmása a testet öltött förtelem húsának nyomódott, amiből hirtelen füst tört a magasba, mintha égni kezdett volna. Fájdalmas visítását visszaverték a pince falai, miközben vonaglani kezdett, karmaival a pajzsot kaparta és Jorgosz arca felé kapdosott. A férfi azonban tudta, mit csinál és hirtelen a fáklyát a bestia pofájába nyomta. A lény minden eddiginél erőteljesebben próbált szabadulni a kíntól, de Jorgosz megvetette a lábát és kitartott. Ellenfele hamarosan a szeme előtt égett porrá, ahogy a fáklya tüze és a pajzs ereje végzett vele. Jorgosz kénytelen volt elfordítani az arcát, amint pokoli forróság csapta meg, aztán a pajzs a falnak koccant és síri csönd hullott a helyiségre. Egyedül állt a sötétségben. A rém, aki egykor csak egy szerelmes pásztor volt, megszűnt létezni, ártó jelenléte nem fertőzte tovább a vidéket. Az általa csapdába ejtett lelkek kiszabadultak börtönükből. A pince homályában Jorgosz megkönnyebbült sóhajokat vélt hallani, és gyenge szellő érintette az arcát, mintha búcsúzóul megsimította volna valaki.

A férfi kimerülten rogyott a földre, hogy kifújja magát. Elvégezte a küldetését. Odakintről a Hold ezüstös fénye hatolt be a pincébe, megvilágítva előtte a felfelé vezető lépcsőt. Jorgosz, félrelökve egy koponyát a kezével, talpra állt és nehézkes léptekkel elhagyta az épület alatti helyiséget. Kiérve a szabadba mélyen beszívta az immár friss levegőt, amit már nem szennyezett az elmúlás bűze. Valahol felhuhogott egy bagoly, és a kabócák is belekezdtek éjszakai koncertjükbe.

Jorgosz elégedetten mordulva felvette a földről zseblámpáját, pajzsát a hátizsákjába dugta, majd vállára kapta és elindult vissza Nimfesz irányába. Alakját hamarosan elnyelte a vadon, ahogy maga mögött hagyta Peirosz romjait.

VÉGE