A PRÓBA

A Kolónia, Ébredés és Csillagok éneke univerzumában játszódó történet

Mürion-vonulat

Poszeidón bolygó

Nia tudta, hogy nincs más választása. A falu és a saját népe érdekében meg kellett tennie, amit eltervezett. Tisztában volt a következményekkel, de vállalta a kockázatot, szembeszegülve apja akaratával és a mertaurok hagyományaival. Ideje, hogy én döntsek a saját sorsomról! A gondolatot tett követte, ahogy magához vette apjának fegyverét, majd felült a Dunclenix hátára, és a halszerű teremtmény kantárját megragadva csettintett a nyelvével, mire a csontlemez borította állat mozgásba lendült.

Hamarosan maga mögött hagyta Aet faluját, melynek gömb alakú, barázdált falú házai kékes fényben fluoreszkáltak a máskülönben sötét völgyben. Úgy tűnt, hogy a lakosok nyugovóra tértek az éjszaka beköszöntével. A mertaurok humanoid lények voltak, két karral és lábbal rendelkeztek, ujjaik között úszóhártya feszült, a fejüket borító, hínárszerű zöld haj élesen elütött szürke bőrüktől, melyen fluoreszkáló, azonosító pöttyök díszelegtek. A legkülönbözőbb formákat rajzolták ki az arcukon, és ez alapján könnyen felismerhetővé váltak már messziről. Apró kopoltyúik, amiket kedvükre nyithattak vagy zárhattak, a hátukon helyezkedtek el. Ennek ellenére tüdővel is rendelkeztek, mivel eredetileg szárazföldi lényekként fejlődtek ki, de a kontinensek elsüllyedésével a víz alá kényszerültek. Szemöldök nélküli, nagy szemükkel jól láttak a sötét mélységben, ahol a legkisebb fényforrás is a segítségükre volt ilyenkor. Orruk helyén csupán két vájat jelentette a szaglószervüket, míg apró füleik meglepően érzékennyé fejlődtek, így képesek voltak meghallani a legkisebb zajokat is a tengerfenéken. Sikeres teremtményekké váltak evolúciójuk során, akik megtanultak együtt élni a környezetükkel. Teliholdkor azonban még mindig felúsztak a felszínre, és zengő énekükkel megtörték az éjszaka csöndjét. A faluban Nia rendelkezett a legtisztább hanggal. Megbecsülés és szeretet övezte, ezért is tartott tőle, hogy miként reagálnak majd, ha visszatér.

Nia futó pillantást vetett a több száz méter magasan lévő felszín felé, miközben tőle nem messze éppen egy Mantris csapat úszott el. A lapos, fehér hasú lények ügyet sem vetettek a lányra, ahogy elhaladtak a közelében, leheletnyi vékony, szárnyszerű úszóikkal és pörgő, ostorszerű farkukkal kitartóan siklottak tovább, mígnem eltűntek a sötétségben. Nia vágyakozva nézett utánuk. Bárcsak velük tarthatnék! Rájuk nem nehezedik ekkora felelősség. Komor gondolatai felerősödtek, amint eszébe jutott, miért is kelt útra. Édesapja, a törzs vezetője haldoklott, hamarosan egy ceremónia kíséretében kiválasztják az utódját. Nia azonban nem lelkesedett a jelöltért, aki nem más volt, mint a falu legjobb vadásza, az izmos R'oan. A férfit tisztelet és félelem övezte, hála vad természetének. Viszont kevesen ismerték közelről, de Niának volt szerencséje hozzá, mivel a férfi régóta szerette volna a társának választani. A lány azonban minden sejtjével tiltakozott még az ötlet ellen is. Ez volt az egyik oka, amiért útra kelt. Ha R'oan lesz a törzs vezetője, akkor kötelezni fogja rá, hogy az asszonyává váljon, és Nia ezt szerette volna elkerülni. A másik ok ettől független sokkal többet nyomott a latba. Sikerült kihallgatnia egy beszélgetését a férfinak, aki a társainak elmondta a tervét, hogy mihez kezd majd, miután vezérré választják. Nia beleborzongott abba, amit hallott.

R'oan ugyanis harcolni akart a délen élő törzsekkel, hogy erővel megszerezze tőlük a kincseiket, köztük azt a sárgán izzó ásványt, amivel időnként kereskedtek. A fagyos, déli póluson sok törzs érdeklődött utána, mivel kellemes meleget sugárzott. Aet faluja ugyan északabbra feküdt, de az óceán még így is hideg volt, ellentétben a tőlük feljebb húzódó Egyenlítő területével, ahol sokkal kellemesebb hőmérséklet uralkodott. A mertaurok egykor harcias nép voltak, a szárazföldön a törzsek számtalan háborút vívtak egymással, ám a Nagy Árvíz után rájöttek, hogy érdemesebb békében élniük egymással. Több száz év telt el, és a béke kitartott, de ha R'oan kezébe hatalom kerül, akkor mindennek vége szakad. Nia nem hagyhatta, hogy ez bekövetkezzen. El kell érnem, hogy engem válasszanak meg a vezetőjüknek! Vakmerő ötlet volt, de úgy vélte, megvalósítható, ha kellő bátorsággal rendelkezik hozzá. Márpedig Nia mindig végrehajtotta, amit egyszer eltervezett. Tudta, hogy akár bele is halhat, azonban vállalnia kellett a kockázatot. Ahhoz, hogy elnyerje a címet egy lenyűgöző zsákmánnyal kellett visszatérnie a faluba. Egy trófeával, melynek láttán a többiek csodálattal tekintenének majd rá: egy Árnyjáró fejével.

A legenda szerint ezek a lények egykor mertaurok voltak, de jött egy meteor, ami becsapódott a településük közelében, és a kőből szivárgó fekete folyadék megfertőzte őket, szörnyű, félelmetes teremtményekké torzítva a lakosokat. Azóta az árnyjárók behúzódtak az egykori otthonuk közelében található szurdokba. Niának már gyerekkorában megtanították, hogy merre van a hely, amit messziről el kellett kerülnie mindenkinek. Ő pedig most egyenesen oda tartott.

***

Teltek az órák, Nia lassan maga mögött hagyta a mérföldeket, átvágott egy korallokból álló erdőn, majd ezt követően átszelte a kristálymezőt, ahol átlátszó, hófehér ásványformációk alkottak bizarr mintákat. Ezután hegyekkel tarkított vidékre érkezett, és hamarosan megközelítette a szurdokot, melyet a Lángoló Kapu néven ismertek. A szurdok bejáratánál ugyanis vulkanikus kürtők emelkedtek, melyek körül forrt a víz és sűrű, mérges gázokkal teli füstöt eregettek magukból. Ennek ellenére virágzott rajtuk az élet: algáktól kezdve, apró rákszerű állatok, víz alatti gombák és számtalan egyéb kis teremtmény nyüzsgött a kémények lábainál, miközben a talajt izzó lávafolyamok hálózták be.

Nia megkerülte hátasán a kürtőket, majd ereszkedni kezdett a szurdok felé, ahol fenyegető sötétség uralkodott. A Dunclenix párszor nyugtalanul dobálta magát, de aztán mégis engedett gazdája irányításának. A lány megszorította a kezében lévő elektroszigonyt, bátorságot merítve a fegyver érintéséből. Az elektroszigony a mertaurok kedvelt vadászfegyvereként szolgált évtizedek óta. Az egy méter hosszú, botszerű tárgy képes volt elektromos kisülést produkálni, mely könnyen okozott halálos sebet leendő áldozatán. Eredetileg az Ichto nevű lény farkának a végén található képződmény volt, melyet az állat védekezésre használ, de amint elér egy bizonyos életkort és méretet, ledobja magáról, így a mertaurok könnyedén képesek rátalálni. A csőben lakó mikroszkopikus méretű lények gerjesztik az elektromosságot, ha érzékelik, hogy a fegyver gazdájának éppen mi a szándéka. Ezt úgy tudják megtenni, hogy a szigony felületén keresztül leheletvékony idegszálakat nyújtanak ki, amelyek behatolnak a bőrbe fájdalommentesen, és a testen végigfutó idegek jelzéseit továbbítják a polipszerű állatkáknak. Nia bízott benne, hogy ezúttal is hasznát fogja venni a fegyvernek.

Nem ereszkedett le teljesen a szurdokba, ahol koromsötétség uralkodott, hanem megállt közvetlenül fölötte, miközben feszülten figyelve várakozott. Sokáig nem történt semmi, de aztán valami megmozdult a sötétben, majd hirtelen egy az árnyaknál is feketébb alak tört elő a mélyből, körülötte buborékok ezrei kavarogtak. Nia hátasa villámgyorsan oldalra lendült, de nem kerülhette el a sorsát. A lány szinte fel sem fogta, mi történik, ahogy kirántották alóla az állatot, és az végleg eltűnt a szurdokban. Nia szívét rémület szorította össze, miközben fegyverét maga elé tartva bámult a sötétségbe, továbbra is megingathatatlan eltökéltséggel. Ekkor egy sárga szempár villant, és az Árnyjáró ismét felbukkant. Ám ezúttal Nia készen állt a támadásra, és hirtelen vakító fény ragyogta be a szurdokot, ahogy az elektroszigonnyal tüzet nyitott a lényre.

A kék színű villám a másodperc tört része alatt szelte át a köztük lévő távolságot, majd szikrákat hányva célba talált. Az Árnyjáró rohama megtorpant. Fájdalmasan visítva vonaglott, de aztán vicsorogva kitárta tőrszerű fogait, és széttárt karmokkal rontott Niára, aki ismét tüzelt, ám ezúttal csak a lény oldalát sikerült megpörkölnie, és a következő pillanatban már súlyos test csapódott a mellkasának. A bizarr teremtmény átölelte, és az óceán feneke felé taszította. Az elektroszigony kicsúszott a kezéből, és lesüllyedt a szurdok sötét mélyére. Niában egy pillanatra felmerült, hogy talán túl nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy idejött, de ezen már késő volt töprengeni. Vad dulakodás kezdődött, ahogy elérték a feneket, felkavarva a lerakódott iszapot, de Nia még így is vethetett egy pillantást támadójára a közeli lávafolyam fényében. Szürkéskék bőre ráfeszült a csontjaira, bordái élesen kirajzolódtak, és míg az arcán felismerhetőek maradtak a mertaurok vonásai, alteste immár egy kígyóra emlékeztetett, ahogy mutációja során a lábai összenőttek, majd megnyúltak. Nia minden erejével azon volt, hogy távol tartsa magától a tű éles karmokat és fogakat. Ennek ellenére még így is egyre több felületi sérülés érte a testét. A kebleit és ágyékát takaró, növényi anyagból készített ruha egyre inkább szakadozottabbá vált, és Nia vére is kiserkent.

A lány, miközben ide-oda hemperegtek az iszapban, kétségbeesetten próbálta előrántani a faragott kagylóhéjból készült kését, mely a vállán átvetve lógott egy tokban. Minden Mertaur kapott egy ilyen eszközt már serdülőkorában. Végül sikerült a térdével lerúgnia magáról az Árnyjárót, de a teremtményt ez csak még jobban felbosszantotta, és farkának egy erőteljes csapásával ismét rohamra indult. Nia, aki éppen csak elhessegette maga körül a felkavart iszapot, az utolsó pillanatban tudta előhúzni a tőrét, amit teljes erőből beledöfött a rohamozó lény mellkasába. Az Árnyjáró megvonaglott, miközben kihasználva lendületét, teljes súlyával megtaszította a lányt, és mindketten egy sziklának csapódtak. Nia fájdalmasan felnyögött, azonban továbbra is szilárdan kapaszkodott fegyverének markolatába, egyre beljebb nyomva annak pengéjét ellenfele húsába.

Mit sem törődve a hegyes karmok okozta vágásokkal, Nia nekifeszült a tőrnek, megcsavarta azt, és ekkor az Árnyjáró teste heves görcsbe rándult. Szemei kifordultak és holtan a fenékre süllyedt. A lány megkönnyebbült sóhajt hallatott, majd végtagjaiból kifutott az erő, aztán hagyta a testét elernyedni. A puha iszap felfogta a súlyát, hátát a sziklának vetve lihegett közvetlenül a lény teteme mellett. Lassan lecsukódtak a szemei, ahogy a fáradtság hatalmába kerítette, és hagyta, hogy az óceán áramlatai lágyan lökdössék a testét ide-oda. Nem tudta, meddig hevert mozdulatlanul, de kinyitva a szemét rémülten hőkölt hátra, mivel három másik Árnyjáró lebegett előtte. Fenyegető testtartásuk semmi jót nem ígért, mégis a középső teremtmény, mintha kíváncsi pillantásokkal méregette volna, időnként halott fajtársára nézve.

Nia legnagyobb meglepetésére a lények váratlanul a holttestre vetették magukat, és marcangolni kezdték annak húsát, mialatt felkavarták az iszapot. A vad és véres jelenet után Nia látása kitisztult, és egyedül találta magát az általa megölt teremtmény egyik leszakított karjával a lábainál. A többiek visszahúzódtak a szurdokba, és Nia gyorsan magához vette a végtagot. Még utoljára vetett egy pillantást a hasadékra, aztán elindult hazafelé zsákmányával a kezében. Sajgott minden porcikája, testét zúzódások és karmolások nyomai borították, de ő csak úszott és úszott, hogy minél messzebb kerüljön a kanyontól és a gázokat okádó vulkáni kürtőktől.

***

Egy teljes nap eltelt, mire visszaért Aet falujába. A hosszú úszástól égtek az izmai és az idegei pattanásig feszültek, ahogy átvágott az üres kékségen, minden percben attól rettegve, hogy egy kóbor ragadozó esetleg észreveszi. Szerencsére baj nélkül hazatért, ahol már többen is a keresésére indultak. Kiderült, hogy édesapja, a törzs vezére időközben eltávozott az élők sorából. Nia – megacélozva lelkét, hogy elviselje a tragédiát – maradék erejét felhasználva beúszott a település központi terére, ahol nekilátott összehívni a lakosokat. Hamarosan kisebb tömeg gyűlt köréje, és R'oan is köztük volt. Nia dacosan szembenézett vele, miközben beszámolt a férfi véres tervéről, hogy háborút indítson más törzsek ellen. Döbbent zúgolódás támadt a sorok között, R'oan tiltakozását fejezte ki, de a lány nyíltan hazugnak nevezte, és a magasba lendítette a kezét, amiben ott lógott az Árnyjáró letépett végtagja. A mertaurok, ahogy meglátták a trófeát azonnal felismerték annak eredetét, és még inkább csodálkozásuknak adtak hangot. Máris voltak azonban olyanok, akik tiszteletük jeléül fejet hajtottak Nia előtt.

– Tudom, hogy amit kérek tőletek szembe megy a hagyományainkkal, akárcsak apám akaratával, de ez a zsákmány legyen a bizonyíték, hogy kiálltam a próbát! A béke érdekében kérem tőletek, hogy ne engedjétek R'oan kezébe a törzs vezetését! Elődeink sokat munkálkodtak a viszályok eltörlésén, amik a társadalmunkat mérgezték... ezt nem hagyhatjuk veszendőbe menni!

– Ne hallgassatok rá! – kiáltott R'oan dühösen, és közelebb siklott Niához. – Az ő apja választott ki, a ti egykori vezetőtök. Hát nem bíztok a döntésében? Ennek a törzsnek erős kézre van szüksége, aki naggyá tehetne benneteket. Hát nem vágytok rá, hogy nyomot hagyjatok ezen a világon? Nem akarjátok, hogy a felszínen élő emberek is féljenek tőletek?

– A becsvágy hangja szól belőled – vágott vissza Nia. – Ez sosem volt a mertaurok útja. A törzsek békében élnek egymással és az emberekkel.

– Becsvágy lenne, hogy a törzs javát akarom? Többek lehetnénk annál, amik vagyunk. Én megmutathatom a dicsőséghez vezető utat. Te ugyan mit tudnál nyújtani nekik? – R'oan lekezelő hangsúlya és dühtől szikrázó szeme láttán Nia csak a fejét ingatta, miközben felsóhajtott.

– Amit te kínálnál a számukra az csak fájdalomhoz vezetne. A legjobb vadászok közé tartozol, de éppen ezért nem értesz máshoz, mint az élet kioltásához. Egy törzsfőnöknek többre van szüksége ennél: türelemre, megértésre és józan észre. Félek, hogy te ezek egyikével sem rendelkezel, R'oan. Együtt nevelkedtünk, de a sötét természeted már kölyökként is a felszínre került.

– Apád nekem ígérte a tisztséget, hogy vezessem ezt a törzset. Nem hagyom, hogy az utamba állj! – sziszegte a férfi, és lassan előhúzta kagylóhéjból faragott tőrét, mire a körülötte álló lakosok sietve hátrébb húzódtak, kört képezve Nia és a férfi körül.

– Lássátok hát leendő vezetőtöket, mennyire szomjazza a vért, hogy elérje a céljait! – emelte fel a hangját Nia, és szavai gyökeret vertek a többiekben. A tömegben egyre többen hördültek fel, hangot adva nemtetszésüknek. R'oan megérezte, hogy a közhangulat ellene fordult.

Ekkor Nia bátran közelebb siklott hozzá, és széttárva a karjait megállt előtte.

– Ki akarod hívni azt, aki végzett egy Árnyjáróval? Úgy érzed, készen állsz a feladatra?

Nia szeme fenyegetően villant, pillantása szinte R'oan húsába mart, míg komor hangja és a személyét belengő aura, mintha teljesen megváltoztatta volna. A férfi már nem azt az ártatlan lányt látta maga előtt, akit asszonyának kívánt, hanem egy tekintélyt parancsoló, ellentmondást nem tűrő harcost. R'oan nagy vadász volt, talán a legjobb az egész faluban, de még ő sem mert kiállni egy Árnyjáróval. A tény, hogy Nia megtette és győzelmet aratott, alapjaiban rengette meg az önbizalmát. Kezében megremegett a fegyvert, miközben a lakosok szúrós tekintete szegeződött rá, és hosszan tartó néma csönd ereszkedett a mertaurokra. R'oan végül meghátrálva elrakta a kést, de szívében izzó haraggal szegezte mutatóujját Niára.

– Ezt nem fogom megbocsátani neked soha! Légy átkozott, és ti is mindannyian! – kiáltott a férfi körbepillantva, aztán hátat fordított a mertauroknak, és kitört a tömegből.

Magához hívott egy Dunclenixet, majd a teremtmény hátára ülve végleg elhagyta Aet faluját. Ez volt az utolsó alkalom, hogy látták R'oant. Sosem tért vissza egykori otthonába. Lassan leereszkedett a sötétség, Aet lakosai megtartották egykori törzsfőnökük temetését, büszkén emlékezve meg Nia apjának tetteiről, barátságos természetéről és megértő lelkéről. A gyász dallamai csendültek fel a ceremónia közben, ám nem sokkal utána már egy új törzsfőnököt ünnepelhettek Nia személyében.

Mire nyugovóra tért a falu, a lakosok abban a tudatban hunyhatták le a szemüket, hogy bölcsen választottak.

VÉGE