AZ EREKLYE - Csillagok éneke novella

Horus Kiani türelmetlenül dobolt ujjaival a combján, miközben feszült tekintetével a környezetét pásztázta. Melege volt termokabátjában és a vállán átvetett táskájának vastag szíja is zavarta, de nem akarta levetni egyiket sem. Úgy számolta, hogy nem sokáig marad. Egy füstös bár sarkában üldögélt a Marson, Dómváros egyik rossz hírű lebujában. A félhomályban kék neonfények által megvilágított, nem túl bizalomgerjesztő arcokat látott. Voltak, akik holokártyáztak, mások halkan beszélgettek vagy hangosan nevetve iszogattak. Úgy tűnt, senki nem fordított figyelmet a férfira, azonban Horus idegessége percről percre nőtt. A kapcsolata késésben volt.

Horus archeológusként dolgozott, és három nappal ezelőtt értékes leletre bukkant Dómvárostól délre az Olympus Mons nevű hegy lábánál. Egy ősi, letűnt civilizáció, az Ivoi Impérium által hátrahagyott emlékre. A szőke hajú férfi már nem először ásott elő ilyen tárgyakat, így jól tudta, hogy mit talált. Éppen ezért, minden egyes alkalommal, értesítette Varlo Berek szenátort, aki szenvedélyesen gyűjtötte ezeket a leleteket. Hogy pontosan mi célból, azt Horus nem tudta, de nem is kérdezősködött. A politikus rendkívül fontosnak tartotta, nehogy rossz kezekbe kerüljenek ezek a tárgyak, ám Horus sejtette, hogy ennél több állhat a szándéka mögött. Mivel az archeológus a szenátornak köszönhette a karrierjét, hiszen a család régi barátja volt és anyagilag támogatta tanulmányaiban, végül egyezséget kötött vele. Először ugyan vonakodott eleget tenni a kérésének, hiszen ellenkezett az elveivel, hogy régészeti leleteket tulajdonítson el, azonban egy alkalommal értesült róla, mi történt a Raunus nevű holdon. Régészek egy csoportja talált valamit, de aztán megszűnt velük a kapcsolat és a vizsgálócsapat már csak a holttestüket találta a helyszínen. Valaki végzett velük, majd elvitte a leleteket. Varlo Berek szenátor információja szerint éppen az Ivoi Impériumhoz köthető tárgyakat. Ez meggyőzte Horust, hogy összefogjon a politikussal, és megmentsék a múlt emlékeit.

Hol van már? – pillantott nyugtalanul nanopadjának kijelzőjére az archeológus, de továbbra sem bukkant fel az, akire várt. Rossz érzés kerítette hatalmába, és a következő pillanatban egy alakra lett figyelmes, aki a bár másik végéből bámult vissza rá. Az ismeretlen, szakállas férfi gyorsan elkapta a tekintetét, mintha csak nézelődne, azonban Horusnak ennyi is elég volt. A régész sietve felpattant, és a hátsó kijárat felé iramodott. Mindenkit félrelökött az útból, és rácsapva a fali panelra kinyílt az ajtó, amin rögvest kiugrott az épület mögötti sikátorba. Itt csupán egyetlen neonlámpa szolgált világításként, ami időnként szikrázva villogott, kezdte elveszíteni csatáját az árnyakkal.

Horus nagyot nyelve felnézett, mivel egy sikló húzott el a felhőkarcolók között. Leszállt az éjszaka a Marson, a búrán kívül éppen homokvihar tombolt, a vad szél süvítésének zaja tompán hatolt át az acélüvegen. A régész már éppen futásnak eredt volna, amikor egy automatizált szeméttároló mögül két férfi toppant elé. Egyikük teljesen kopasz volt, míg a társának hosszú, fekete haj omlott a vállaira. Horus azonnal mozdulatlanná dermedt, a rászegeződő sugárvetők láttán a vér is megfagyott az ereiben.

– Hová ilyen sietősen? – szállt felé a bár hátsó ajtaján kilépő, szakállas férfi hangja, mire a régész hátrafordult. – Csak beszélni akarunk, Mr. Kiani.

– Kik maguk? – kérdezte enyhén remegő hangon Horus, és a kezét védekezően oldaltáskájára tette, amiben ott lapult az értékes lelet.

– Egyszerű üzletemberek – vont vállat nevetve a szakállas férfi, ám jeges tekintete egy kígyóéra emlékeztetett, miközben kabátja alól előhúzta a fegyverét. – Van magánál valami, amire igényt tartanánk.

– Fogalmam sincs, miről beszél. Én csak egy... találkozóra jöttem – próbálta húzni az időt a régész, de ennek hallatán a szakállas arcán árnyék futott át.

– Ne játszon a türelmemmel! – figyelmeztette és Horusra emelte a sugárvetőjét. – Adja ide!

Horus habozott eleget tenni a parancsnak, de a következő pillanatban a szakállas férfi meghúzta a ravaszt. Az izzó plazmasugár a régész lába előtt csapódott a talajba, mire Horus rémülten ugrott hátra, nekilapulva a szomszédos épület falának.

– A következő a szeme közé megy, Mr. Kiani! Adja át a leletet!

Az idegen alak a kezét nyújtva bámult rá, Horus már tudta, hogy nem fogja megkímélni az életét, akármit is tesz. A félem azonban megbénította, izmai nem engedelmeskedtek az akaratának.

– Na, mi lesz, Mr. Kiani? Háromig számolok. Egy...

Horus látta a dühös villanást a férfi szemében, két társának gúnyos vigyorát.

– Kettő...

Verejtékcsepp gördült le a régész homlokán, ahogy rettegve dobbant a szíve. Nem adhatta át önszántából a leletet! A múlt emlékeinek szentelte az életét, azért dolgozott, hogy megóvja azokat.

– Három! – dörrent a szakállas hangja, és ujja megfeszült fegyverének ravaszán.

Horus lehunyta a szemét, tudta, hogy eljött a vég. Hirtelen azonban éles fény villant, ami megvilágította az egész sikátort, melyen vad szélvihar söpört végig ezzel egyidőben. A három bandita a szemük elé kapták a kezüket, ahogy megtántorodtak. A régész a betonra zuhant, és kinyitva a szemét képtelen látvány tárult elé. Egy fekete, csuklyás alakot látott felbukkanni a semmiből, aki a támadóira vetette magát. Gyorsan mozgott, mindig máshol jelent meg, mintha része lett volna az árnyaknak. A hosszú fekete hajú idegent egyetlen ütéssel leterítette, majd félreugorva a kopasz férfi lövése elől hirtelen elnyelte a sötétség, hogy aztán mögötte bukkanjon fel. Előre lökve a kezét ismét fehér fény villant, melynek hatására ellenfele a szemközti falnak csapódott, koponyája hangos reccsenéssel nyílt szét. Lövés dörrent, plazmasugár süvített át a levegőn, de a csuklyás félrehajolt előle, majd megpördülve szembenézett a támadójával.

Horus tátott szájjal követte az eseményeket. A szakállas dühösen üvöltve nyitott tüzet újra, de a csuklyást megint elnyelték az árnyak, így az izzó nyaláb ártalmatlanul csapódott a szeméttárolóba. Síri csönd hullott a sikátorra, semmi nem mozdult. A régész még levegőt venni sem mert, amikor a szakállas felkiáltott, nyála arcszőrzetére fröccsent.

– Hol vagy, te átkozott?

– Mögötted – suttogta egy hang.

A banditák vezérének szeme tágra nyílt, és villámgyorsan hátrafordult, hogy végezzen az idegennel. A csuklyás azonban nem hagyott neki időt erre. A következő pillanatban félreütötte a sugárvetőt, majd torkon ragadta a szakállast és könnyedén a magasba emelte. A férfi kétségbeesetten kapálózott, de tehetetlen volt.

– Ki küldött? Áruld el, ha élni akarsz!

– Se... senki – kapkodott levegőért a bűnöző.

– Próbálkozz újra! – fokozta ujjainak szorítását a csuklyás alak.

A baniták vezére fájdalmasan nyögött, arca kezdett betegesen lilás színt ölteni. Végül megeredt a nyelve.

– Nem... tudom a... nevét. Aranymaszkot viselt a... fickó. Azt mondta, hogy... a Testvériséget... szolgálja. Valami... fekete... lángról... hadovált...

– A Fekete Tűz Testvérisége!

Ezzel a csuklyás idegen eleresztette a férfit, aki hevesen köhögve terült el a földön. Horus döbbenten meredt az ismeretlenre, aki megmentette, miközben lassan a régészhez ballagva a kezét nyújtotta neki.

– Álljon csak fel, Mr. Kiani!

– Ki maga? – kérdezte Horus, ahogy talpra állt.

– Cale Jonson. A szenátor küldött.

– Magát? Nem önnel szoktam találkozni.

– A kapcsolattartójával megszakadt az összeköttetés – sóhajtott komoran Cale, felfedve borostás arcát az archeológusnak. – Kétlem, hogy még életben lenne. Magánál van a lelet?

– Igen, hogyne! – bólogatott szaporán Horus, majd a táskájából előhúzta a gömb alakú tárgyat.

Ezüstös fémből készült, felszínén jellegzetes minták sorakoztak, bevésések, melyeket Cale már jól ismert. Konstellációk. Az Ivoi Impérium megmaradt tárgyi emlékei mindig tükrözték egykori készítőik kifinomult tudását és művészetét. A gömb egy letűnt kor gyermekeinek maradványa volt, akik elvetették az élet magjait az univerzumban.

– Mi ez az egész, Mr. Jonson? – adott hangot kíváncsiságának Horus.

– A szekta régóta vadászik hasonló ereklyékre. Úgy tűnik, nem ismernek könyörületet, ha a megszerzésükről van szó – magyarázta Cale, és elfintorodott. – Jöjjön, Mr. Kiani! Túl sokáig időztünk itt.

A régész nem tiltakozott, és rejtélyes megmentője nyomába eredt. Ekkor azonban zajt hallottak a hátuk mögül, és Cale máris akcióba lendült. Félrelökte a régészt, majd szembenézve a feltápászkodott, sugárvetőjét rájuk szegező szakállas férfival, karjának egyetlen mozdulatára éles fény villant. A banditák vezérének ujja fegyverének ravaszára nyomódott, azonban meghúzni már nem tudta azt. Mindez másodpercek alatt játszódott le, és a ragyogó fénysugár lyukat ütött a mellkasán. A férfi élettelenül vágódott a bár falának, majd lecsúszott a betonra. Karjai kicsavarodva lógtak megtört teste mellett.

Horust rosszullét környékezte, az egész szürreálisnak hatott a számára. Cale nyugodt hangja azonban utat talált zaklatott elméjéhez.

– Szedje össze magát, Mr. Kiani! – szólt, és barátságosan megveregette a régész vállát. – Mára végeztünk, de azt javaslom, ne sokáig maradjon a Marson!

– Igen, azt hiszem... az lesz a legjobb – értett egyet a férfi.

Hamarosan elhagyták a sikátort, mintha sosem jártak volna ott.

A búrán kívül kérlelhetetlenül tombolt tovább a Mars vihara.

VÉGE