Egy lovag emlékirata

"Az Úr 1523. éve. Robert de Guillion a nevem és azért írom e sorokat, mert a Halál Angyala itt köröz fölöttem, akár keselyű a tetem fölött. Csatában szerzett sebeim nem akarnak gyógyulni, hiába az orvosok minden tudása. Érzem, hogy gyengülök, és lelkem lassan elszakad halandó börtönétől. Talán jobb is lesz így, ám előtte fontos dolgot kell lejegyeznem, mielőtt örökre feledésbe merül! Bajtársaim hamarosan Kréta felé hajóznak majd, hű lovagok mindannyian, akik túlélték Rodosz elestét, mikor Szulejmán szultán serege másodszor is ostrom alá vette a várost. Szégyenszemre alkut kellett kötnünk az ellenséggel, akik megengedték, hogy elhagyjuk a szigetet. Két nap múlva útra is kelhetünk, de úgy érzem, én már nem hagyom el Rodoszt.

Ezúttal nem állíthattuk meg az Oszmán birodalom kérlelhetetlen hullámát. Az ágyúkból, puskákból és kardokból álló szörny újult erővel tért vissza negyvenhárom évvel ezelőtti veresége után. Ó, mily dicsőséges idők voltak! Hadd emlékezzek hát vissza azokra a napokra, hiszen, miről mesélni akarok is ekkoriban esett meg velem!

Mindössze tizenhét éves voltam, mikor beléptem a Johannita Lovagrendbe, hála nagybátyámnak, aki magához vett, miután édesanyámat elvitte egy halálos kór. Atyámat évekkel korábban elvesztettem, így a férfivá érés küszöbén Rodosz vált az új otthonommá. Természetesen nem lehettem lovag azonnal, hiszen azt ki kellett érdemelni. Így hát nagybátyám, Sir Francis Defau, fegyverhordozójának szerepét kellett betöltenem, miközben kitanultam a lovagi harcmodor minden csínját-bínját.

Égtem a vágytól, hogy a Rend teljes körű tagjává fogadjanak, ám erre még várnom kellett. Nagybátyám nem hanyagolta el egyéb taníttatásomat sem. Ennek hála elsajátítottam a latint és a görögöt is. Bár a keresztény tanok kaptak nagyobb hangsúlyt, görög tanáraim – Sir Francis utasítására – ókori történelmet és irodalmat is igyekeztek a fejembe verni. Megannyi mesés történet és hősies csata elevenedett meg előttem. Legendák, melyek még mindig ott éltek az emberekben: Odüsszeusz bolyongása, az Argonauták lehetetlen küldetése… mind-mind a szellemi fejlődésemet szolgálta, nem beszélve magáról a filozófiáról. Sir Francis mindenek előtt erényes embert akart faragni belőlem.

A környezet, amiben éltem olyannyira inspirálóan hatott rám, mintha egy felsőbb hatalom érintette volna meg az elmém. A tenger és a virágok illata, a várost övező masszív fal jelenléte, valamint maguk az emberek is alaposan megváltoztatták gondolkodásomat. Főleg a helyi lakosok, akiknek a lovagrend megengedte, hogy gyakorolják ortodox vallásukat, így harmónia és béke uralkodott a szigeten.

Korom ellenére kezdtem egy férfi szemével látni a világot, ám nem feledkezve meg annak csodáiról sem. Talán életem legszebb időszaka volt. Csakhogy az állandó fenyegetés ott bujkált a levegőben, várva az alkalomra, hogy lecsapjon, akár a mérges kígyó.

Nyugtalanító hírek érkeztek az Oszmán birodalom erősödéséről, és kisvártatva mi is megtapasztalhattuk ennek hátrányait, amint a kereskedelem és a Jeruzsálembe tartó zarándoklat forgalma akadozni kezdett. Ciprus és a krétai Kandia mellett Rodoszon állt meg a legtöbb hajó vizet és élelmet vételezni, azonban egyre ritkábbá vált felbukkanásuk a térségben, így az ispotályos lovagok – rendünk másik neve – fokozatosan átálltak célirányos haditermelésre. A kémek jelentése szerint invázió közeledett, ezért a lakosság bevonásával minden megművelhető földön élelmiszert termeltek, a faanyagot hajókhoz és hadigépekhez használták fel.

Pierre d'Aubusson Nagymester alaposan igyekezett felkészíteni Rodoszt az ostromra. Megerősíttette a falakat, és bástyákat emeltetett. Még a kikötőt is kibővíttette, hogy az illetékekből és kereskedőhajókból nagyobb bevételre tegyen szert, melyet a védelemre fordíthatott. Többször is találkoztam vele, hiszen nagybátyámat igencsak kedvelte és elismerően nyilatkozott róla, bárhol jelent is meg. Világosbarna, hullámos haja és dús szakálla, akárcsak élénken csillogó szeme, mindenhol felismerhetővé tette. Nagy hatást gyakorolt rám karizmatikus jelleme. Büszkeséggel töltött el, hogy alatta szolgálhattam.

A lázas előkészületekkel zajló napok közepette mégis akadt időm a pihenésre. Egyik délután lesétáltam a városba, hogy vigyek nagybátyámnak egy kosár szőlőt, mivel imádta a gyümölcsöt, azonban a munkálatok miatt nem volt ideje ezzel foglalkozni. Éppen a piac felé ballagtam, mikor az egyik sikátorból furcsa zajokra lettem figyelmes, mintha emberek dulakodtak volna. Ahogy a helyszínre értem két marcona alakot pillantottam meg, amint egy idős férfit ütlegeltek, aki a földön kuporogva próbálta védeni magát. Tolvajok lehettek, ágrólszakadtak, akik a gyengébbeket bántalmazva lelték örömüket – legalábbis szakadozott ruhájukból erre következtettem.

Késlekedés nélkül az öreg segítségére siettem, kirántva hüvelyéből kardomat, majd a fejem fölött forgatva támadásra indultam. A két bántalmazó megpördült, és engem látva egymásra néztek, aztán szembe fordultak velem. Meglepődtem, mivel nem erre számítottam. Bátrabbak voltak, mint gondoltam, bár ez nem segített rajtuk, sem a tőrök, amiket előhúztak a ruhájuk alól. Rövid csetepaté után viszont rémülten kiabálva menekültek, testükön számos kisebb-nagyobb vágással.

Kardomat elrakva aztán felsegítettem az öregembert, aki annyira hálás volt segítségemért, hogy meghívott a saját házába egy üveg finom borra. Nem akartam megsérteni, így elfogadtam invitálását. Antipatrosznak hívták és a városon kívül lakott, közel a triandai öbölhöz, egy kőből épült házban. Az előtte lévő kis tisztáson két kecske legelészett, kicsit arrébb néhány tyúk kapirgált, de nem ez volt, ami magára vonta a figyelmem. Sokkal inkább Aphrodité istennő földi megtestesülése, aki éppen ekkor lépett ki az épületből.

Hosszú, szőke haja a derekáig ért, sötét szemei áthatóan meredtek rám, majd féltő csillogással fordultak Antipatrosz felé. A nő hófehér ruhája tisztán ragyogott a napsütésben, kiemelve domborulatait és egyik szabadon hagyott vállát. Azonnal beleszerettem, ahogy megláttam. Mint kiderült, Iolénak hívták és vendéglátóm unokahúga volt, akit szülei halála után Antipatrosz nevelt, így a lány apjaként szerette.

Egészen alkonyatig maradtam, jókat derülve mindkettőjükkel. Ezután szinte minden nap meglátogattam őket, főleg Iolét, aki úgy tűnt, örömmel fogadta érdeklődésemet, és Antipatrosz sem emelt kifogást ellenem. A közelgő veszély ellenére boldogan teltek napjaim, bár volt valami, ami sehogy sem hagyott nyugodni. Legutóbbi látogatásomkor észrevettem egy csapóajtót házuk padlóján az egyik sarokban, és míg Ioléra vártam, kíváncsiságom erőt vett rajtam és arra készültem, hogy kinyitom. Csakhogy Antipatrosz előbb jelent meg, mint szívem hölgye és feltűnően hevesen reagált, ahogy meglátta, mire készülök. Alaposan lehordott a viselkedésem miatt, de azért sikerült lecsillapítanom, majd bocsánatot kértem.

Szigorú arckifejezése megenyhült és mire Iolé visszatért, ismét barátokká váltunk. Ennek ellenére furdalta oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mit rejtegethet az idős férfiú…

Reméltem, hogy előbb-utóbb választ kaphatok eme kérdésemre, bár Iolé sem volt hajlandó beszélni Antipatrosz titkáról."

"Lassan teltek a hónapok. Iolé és jómagam már az esküvőt terveztük, mikor valóságos pánik tört ki a lovagok körében, amint hírét vették, hogy a törökök elfoglalták Otranto városát, Dél-Itáliában. Még a pápa is északra menekült a lakosság legnagyobb részével. Csak idő kérdése volt, hogy a szultán mikor fordítja figyelmét szigetünk felé.

Sir Francis és d'Aubusson Nagymester hajlottak arra, hogy hamarosan bekövetkezik, amitől tartottunk. Végül igazuk lett. Az Úr 1479. évének telén egy kisebb török portyázó erő vetett horgonyt a várostól távoli parton. Meszih pasa könnyűlovassága és szpáhijai készen álltak a harcra. Szerencsére kémeink időben jelentették érkezésüket, így nem ért meglepetésként a támadás. A falvak lakosait jól védhető helyekre tereltük, majd szembeszálltunk az ellenséggel.

Nagybátyám oldalán küzdöttem ellenük, miközben csapdát állítva bekerítettük lovasságukat. Első alkalommal öltem embert, és még a mai napig hallom éles sikoltását a fülemben, ahogy kardom átdöfte szívét. Kevés túlélő akadt, de ők a közeli Tílosz szigetére hajóztak. Meszih pasa is köztük volt, csakhogy az ottani megerősített helyőrségünk következtében onnan is távozniuk kellett. Győztünk, elkergetve a támadókat, ám sejtettük, hogy ez még csak a kezdet volt. Múló dicsőség a kitört háborúban.

Májusban valóban visszatért Meszih pasa, immár egy sokkal nagyobb haderővel. Az erődben megkongatták a vészharangot, amint a közeli Szent István hegyen álló őrszemek észrevették a több mint ötven hajóból álló flottát. Félhold alakban közelítettek északnyugat felől. Én éppen sziesztáztam, mikor meghallottam a híreket, és azonnal felrohantam az egyik kettős falra, honnan a tenger felé tekintettem. Ameddig a szem ellátott, vitorlák lepték el a vizet. Máris túl közel jártak.

Az ellenség hírére voltak, akik imádkozni kezdtek, mások készültek a harcra, akárcsak Sir Francis, aki a Nagymester parancsára megtiltotta, hogy bárki elhagyhassa az erődöt. Pierre d'Aubusson nem kívánta megakadályozni a partraszállást, és akár egyetlen lovagot is elveszteni idő előtt. Eközben folyamatosan özönlöttek be a városon kívül élő emberek, hogy menedékre leljenek. Csakhogy a kapuk már nem sokáig maradhattak nyitva. Nyugtalan volt a lelkem, hiszen Iolénak és Antipatrosznak még mindig nem láttam nyomát. Nem tudtam, hol lehetnek, de már így is túl sokáig maradtak távol.

Sok időbe telt meggyőznöm a nagybátyámat, hogy bocsásson rendelkezésemre két lovat, melyekkel eléjük mehetnék. Végül sikerült elérnem a célomat, és hátasaimmal lélekszakadva vágtattam ki a falakon túlra. Sir Francis még egy pirosra festett pajzzsal is megajándékozott, amin hófehéren ragyogott a Johannita kereszt. Egyenesen a triandai öböl felé tartottam, hol – balszerencsés módon – éppen az ellenség horgonyzott, ám Antipatrosz háza is a part közelében állt, így nem volt más választásom. Logikus lépésre vallott, hogy itt szálltak partra, mivel a sziget nyugati oldalán tartózkodtak, bőséges vízforrások társaságában, ráadásul a Szent István hegy is takarhatta táborukat. Mikor odaértem, rögtön megpillantottam Iolét és az öreget, akik egy súlyosnak látszó faládával próbáltak menekülni a törökök elől. Lassan haladtak, és az ellenség két felderítője máris üldözőbe vette őket.

Láttam, hogy a török lovasok elől nem futhatnak el, így szélsebesen megindultam feléjük. Odaérve hozzájuk rájuk parancsoltam, hogy üljenek lóra. Iolé rettegő arcát látva mérhetetlen harag költözött a szívembe, mely az ellenségre irányult. Mikor mindketten a nyeregben ültek – Antipatrosz még mindig szorította a ládát, bár segítenem kellett neki a kezébe adnom – rácsaptam a ló farára, mire szegény pára bőszen fújtatva elszáguldott az erőd irányába. Én is felugrottam saját hátasomra, de nem követtem őket, hanem kivontam kardomat és szembefordultam a két támadóval. Időt kellett adnom a menekülőknek.

A szpáhik dühös csatakiáltással rontottak rám, azonban felkészültem rohamukra. Egyikük hamarabb elért és vakmerően egyedül támadt rám, míg társa lemaradt. Pajzsom felfogta lándzsája csapását, majd kardom lesújtott és félbevágtam a fegyverét, elvágtatva mellette. A másodikat sikerült a porba löknöm, és egy csapással levágtam a fejét, ahogy feltápászkodott. Társa ismét szembefordult velem, előhúzva handzsárját. Acélsisakján és vékony páncélingén megcsillant a napfény, amint újra támadásba lendült. Pajzsomat a hátamra lendítve, bal kezemmel a kantárt szorítottam, míg a jobbal meglendítettem hosszú kardomat. Kerek fapajzsát felemelve próbálta hárítani a csapásom, azonban teljes erőből lesújtottam rá. Pengém áthatolt a fán, húson és csonton, miközben a férfi fájdalmasan üvöltve zuhant a földre. Arcomra meleg vér fröccsent, majd dolgom végeztével távoztam a helyszínről. Még vetettem egy pillantást a szélben lengedező vitorlák kuszaságára, a hajókból ágyúkat kirakodó seregre, aztán siettem, hogy visszatérjek az erődbe.

Én voltam az utolsó, akire vártak, és amint beértem a kapu bezáródott mögöttem. A nagybátyám büszkén veregette meg a vállam sikeres mentésem láttán, miközben Iolé a nyakamba ugrott. Boldogan öleltem magamhoz. A viszontlátás öröme után viszont félrevontam őt és Antipatroszt, magyarázatot követelve késlekedésük okára. A nehéz ládát még mindig a kezében tartotta az idős férfi, majd rövid pillantást vetett lányára, aki némán bólintott és Antipatrosz megkért, hogy vezessem a szállásomra. Igazából a többi lovaggal és fegyveres helybélivel kellett volna tartanom, elfoglalva helyem Sir Francis mellett, de beleegyeztem kérésébe.

Miután bezárkóztunk a lakrészembe, és csak hárman maradtunk a férfi szó nélkül kinyitotta a ládát, feltárva előttem a tartalmát. Megsárgult tekercsek tucatjai lapultak benne, melyeket ógörög nyelven írtak. Furcsa, számomra érthetetlen ábrák szerepeltek rajtuk, de Antipatrosz igyekezett elmagyarázni jelentésüket, felolvasva a szöveget. Iolé árgus szemekkel figyelte reakciómat, midőn nevelője olyan dolgokról beszélt nekem, melyek kis híján meghaladták képzeletem.

Egy teljesen más világot ismerhettem meg, egy olyan világot, amihez nem értettem. Azonban a láda rejtegetett még egy dolgot: Antipatrosz a tekercsek halma alól olyan szerkezetet emelt ki, mely – állítása szerint – képes megmutatni azt, mit az istenek adtak, de ember újra meg nem találhat…"

"Három nagy bronzágyú támadta a Szent István tornyot, míg számtalan kisebb ostromolta a falakat. A mozsárágyúk a város lakónegyedét rombolták. Az emberek megállás nélkül dolgoztak, hogy időben eloltsák a felcsapó lángokat. Portól és törmeléktől volt terhes a levegő, miközben az ágyúk hangjai megrengették a környéket, mintha csak a Mindenható ökle sújtott volna le a világra. A föld is remegett a talpunk alatt. Napokig elhúzódott az ostrom, de kitartottunk. Időközben számos tornyot elpusztítottak, akárcsak a nagymesteri palotát. Szerencsére az idősek, nők és gyerekek fedezékbe vonulhattak a város alatti kazamatákba. Ennek ellenére történtek tragédiák, hisz voltak, akik túl későn akartak elbújni vagy a kíváncsiság a felszínre űzte őket. Antipatrosz azok közé tartozott, akik nem jutottak le időben.

Nagybátyám közbenjárásával először a palotában kerestek menedéket Ioléval, azonban hamarosan értük mentem, amint a törökök lőni kezdték az épületet. A nyakunkba hulló törmelék alatt próbáltunk kijutni, miközben a levegő megtelt porral, hogy lélegezni is alig tudtunk. Szerencsére sikerült kiérnünk, csakhogy ebben a végzetes pillanatban egy lezuhanó kődarab fejbe verte az idős férfit, aki vérző koponyával rogyott össze. Iolé zokogva hajolt fölé, de már semmit nem tehettünk érte. Utolsó szavaival rám bízta a láda tartalmának őrzését, hogy tovább vigyem családja hagyományát és szent küldetését. Esküt tettem neki, majd megszorítottam kedvesem kezét, és a ládával együtt levittem a legközelebbi kazamatába.

Tíznapi ágyúzás után indították az első ostromot a Szent Miklós torony romjai és a földnyelv ellen, de sikerült megállítanunk a támadást. A védők számszeríjakkal, különböző gyújtóeszközökkel és egy ágyúval lőtték a közeledő hajókat. A víz alatt földbe szúrt karók is hátráltatták a partra szálló harcosokat. Akik mégis eljutottak a falakig, azokat a nehézpáncélos lovagok aprították fel. Még két hasonlóan kudarcba fulladt támadást szenvedtünk el, mígnem az ellenség a déli falat célozta meg. Ennek érdekében, hogy megerősítsük a falakat, leromboltuk a zsidó negyed házait, és a repedéseket éjjelenként kitömtük.

Viszont a pasa nem adta fel, és egy éjjel heves támadást indított ellenünk. Az eső leple mögött a törökök egy pontonhíd segítségével megindultak a Szent Miklós torony felé. Az utolsó pillanatban fújtak riadót a lovagok, majd kezdetét vette a közelharc, melyben Sir Francis és jómagam is kivettük a részünket. Oroszlán módjára küzdöttünk, s itt történt, hogy kiérdemeltem a lovagi címet, miután számos janicsárt levágtam a kardommal. Úgy hullottak, akár a legyek, de így is maradt belőlük bőven. Nem sokkal később az ágyúknak sikerült szétlőniük a pontonhidat, de a harc még nem ért véget, mivel a hajókról sorra özönlöttek a földnyelv partjára a törökök. Maga d'Aubusson is kivette részét a csatából, bár egy repesz leverte sisakját és megölte a mellette álló katonát. A Nagymester azonban nem volt hajlandó biztonságba húzódni. Jelenléte lelkesítette a lovagokat.

Egészen reggelig küzdöttünk, és az ellenség jelentős veszteségekkel vonult vissza. Ezután gyengült a török nyomás a városon, azonban ötheti ágyúzás után Meszih pasa elérkezettnek látta az időt, hogy rohamot indítson a délkeleti fal ellen. Válaszképpen, aki csak tudott – a legkiválóbb lovagok parancsnoksága alatt – fegyvert ragadott, és elfoglaltuk a védővonalat a résnél. Egész éjjel lőtték a falakat, majd napkeltével lerohantak minket. Eső módjára özönlöttek a törökök felénk, és irgalmatlan harc vette kezdetét a félhold alakú védővonalnál. Senkinek nem kegyelmeztünk, a holttestek halmokban hevertek, a földön patakokban folyt a vér.

Még d'Aubusson is megsebesült, miközben lovagjaival az itáliai falat védte, ám hibázott és egy janicsár lándzsája átdöfte mellvértjét. A fegyver a bal tüdejébe fúródott. Ettől függetlenül a csata a mi javunkra dőlt, és ellentámadást indítottunk, szétverve a janicsárokat, elfoglalva a muszlin ágyúállásokat. Még a szultáni zászlót is megszereztük Meszih pasa sátrából.

Győzelmet arattunk. Tíz nap múltán a törökök vitorlát bontottak, és elhagyták a szigetet. Néhány hét múlva hivatalosan is megünnepelték lovaggá avatásomat, majd feleségül vettem Iolét, akivel apró lakodalmat ültünk mindössze, hiszen mi is segédkeztünk a város helyreállításában. Mígnem Iolé emlékeztetett eskümre, amit Antipatrosznak tettem, így kérvényeztem, hogy bocsássanak a rendelkezésemre egy hajót. Úgy döntöttünk, egy biztonságos helyen rejtjük el a ládát.

Nem fogom nevén nevezni a helyszínt, mivel hiszem, hogy az arra érdemesek bukkanhatnak rá csupán, és arról is gondoskodtam, hogy utódaim őrizzék a titkot és vigyék tovább az eljövendő századok során. Leszármazottjaim kötelessége lesz olvasni naplómat, és birtokolni a tudást, mely papírra soha nem kerülhet. Iolé megesketett, ám ő nincs többé… nem élte túl Rodosz második ostromát. Nem kötik meg a kezem szigorú tekintetének pillantásai, bár megszegni nem szándékozom fogadalmam. Nem kockáztathatom, hogy a láda holléte esetleg feledésbe merüljön, és rossz kezekbe jusson. Választásunk Dionüszosz szigetére esett, Poszeidón védelme alatt, hol természetes sziklavár vigyázza a tengert, és a szigony jele a kövön mutatja a láda helyét.

S, hogy hol található maga a titok, mit a láda tartalma rejt? Istenek árnya alatt nyugszik háborítatlanul, de ember kezébe nem való, mert megőrjíti hatalma, és balsorsot hoz birtoklójának, ahogy tette azt egykor azokkal a hősökkel, kik a keresésére indultak.

Alkonyodik már, kezem egyre jobban remeg… Robert de Guillion voltam, s a Mindenható óvjon utadon idegen, ki olvasod e soraimat! Csak remélhetem, hogy véremből való vagy! Az erény a legfontosabb, azt kövesd, míg sorsod beteljesül, és az Úr magához ölel!"