Eredet - Csillagok éneke novella

Fehéren derengő teremtmény lebegett kísértetként a szakadék peremén, melyet halványan megvilágított a tengerfenék hidrotermális kürtőinek fénye. Bár hosszúkás testéből még uszonyok és hajszálvékony csápok tucatjai nőttek ki, amik lágyan lengedeztek az áramlatokban, nagy szemében már ott csillogott az értelem fénye.

Kíváncsi tekintetével fölfelé meredt a végtelen sötétségbe, ahogy a gondolataiba merült. Mert voltak gondolatai, ahogy neve is: Iktus. Így hívták a fajtársai, akik kolóniát alkotva éltek a kürtők körül. Olyan apró állatkákat fogyasztottak, amik a kémények energiája által táplált baktériumokkal táplálkoztak. Persze, a kommunikációjuk még primitív szinten mozgott, alacsony frekvenciájú hangok, buborékok és testbeszéd alkotta. Iktus azonban más volt, mint a többiek. Fajtársaival ellentétben, akik leginkább élelemszerzésre és szaporodásra koncentráltak a túlélés érdekében, kíváncsi és érdeklődő természettel rendelkezett. A fejében megfogalmazódó kérdésekre válaszokat keresett. Viselkedése furcsának hatott, kissé kívülállónak számított, ám a nyughatatlansága mégsem csillapodott! Állandóan vándorolt, keresztül-kasul bejárta az otthonát, a Kőkorallok Erdejét, a különböző kolóniákat. Elmerészkedett a Határra, ahol a fény és a meleg véget ért, mígnem rájött, hogy fölfelé sokkal tovább úszhat. A kürtőkből előtörő gázok ugyanis kellemesen felmelegítették a magasabb vizeket, bár érezhetően alacsonyabb hőmérséklet uralkodott odafent, mint lent a mélyben.

Iktus egy ideje már eltöprengett rajta, hogy milyen lehet a világ fölöttük. Időnként előfordult, hogy hatalmas élőlények tetemei – amikhez foghatót még sosem láttak – süllyedt le a fenékre, ahol bőséges táplálékforrást biztosítottak a mélység lakóinak. Néha furcsán hideg és csillogó sziklák zuhantak alá, hogy aztán gyorsan el is olvadjanak a kürtők hőjétől. Egy különös, sötétség által takart világ húzódott a magasban, mely ellenállhatatlanul vonzotta Iktust. Végül, miután összeszedte a bátorságát, úgy döntött, hogy a saját szemével akarja látni. Így hát kíváncsiságtól hajtva mozgásba lendült, és a magasba tört.

Uszonyainak erőteljes csapásaival suhanva úszott, egyre feljebb és feljebb emelkedve, mígnem teljesen elnyelte a homály.

***

Iktus, bár nagy szeme volt, szinte semmit nem látott, miközben tovább úszott fölfelé. Az áthatolhatatlan feketeség körbeölelte, ösztönös félelem kezdett eluralkodni rajta, ám a kellemetlen érzést igyekezett elnyomni magában. Kíváncsisága, válaszok iránti vágya legyűrte a nyugtalanságát. Nem tudta, mióta úszott, még az idő fogalmával sem volt teljesen tisztában, de érezte, hogy már nagyon messze jár a kőkoralloktól. Puha teste, ahogy fajtársaié is, ellenállt a mélységben uralkodó nyomásnak, ugyanakkor ezen nyomás csökkenése sem zavarta, ahogy egyre feljebb jutott. A szervezete képes volt alkalmazkodni.

A koromsötétben különös lények keresztezték az útját. Apró és gigászi teremtmények, melyek mozdulatlanul lebegtek, vagy lassan úszva haladtak előre. Gömb alakú testek villantak a sötétben, amikből hálószerű csápok nőttek ki, elektromos kisülésekkel bénítva meg zsákmányukat. Látott függőlegesen lebegő, szemből már-már pengevékonyságú, ám méretes lényeket, melyek keskeny szája fölött halványan pulzáló nyúlvány lógott. Iktust szinte megbabonázta a fényük, ám amint közelebb sodródott elfogta a veszélyérzet, és ellenállva a késztetésnek sietve ellökte magát a közelükből. Találkozott olyan hosszú, vörös fénnyel derengő lénnyel, aminek a vége beleveszett a feketeségbe, miközben hullámzó mozgással elsuhant mellette.

Nem sokkal később egy színesen pulzáló, lustán sodródó rajban találta magát, amit harang alakú, csápos állatok sokasága alkotott. Kisebbek voltak nála, de olyan mennyiségben vették körül, hogy teljesen kitöltötték a látóterét. Hirtelen élesen villogni kezdtek, majd szanaszét röppentek, ahogy három idegen test siklott keresztül a rajon. Iktus, aki gyakorlatilag elveszett közöttük, nem láthatta jól a támadókat, ám azok mérete és sebessége így is megrémítette. Újra és újra lecsaptak a rajra barázdált, kékesen derengő testükkel, miközben éles csontlemezekkel teli szájukat szélesre tárva vágtak utat maguknak.

Iktus, engedelmeskedve az ösztönének, fürgén meglódult, hogy minél előbb kijusson a káoszból. Uszonyaival vadul hadonászva lökte magát előre, egyre feljebb és feljebb, miközben körülötte ott cikáztak a ragadozók. A raj több tagja is nekiütközött menekülés közben, ám Iktus megrázta magát és úszott tovább. Végül sikerült kimenekülnie, majd lassan távolodni kezdett.

Hamarosan a sötétség teljesen elnyelte a kavargó tömeget.

***

Egyre jobban fázott, de a mozgással elég hőt termelt, hogy ne hűljön ki a teste. Legnagyobb meglepetésére a környezete kissé világosabbá vált, nagy szemével már messzebb látott a mélykék homályban.

Hirtelen mozdulatlanná dermedt, ahogy meglátta. Az akadály, ami útját állta a végtelenbe nyúlva húzódott előtte. Iktus óvatosan közelebb úszott, majd az egyik uszonyával megérintette, ám gyorsan vissza is húzta, mivel rendkívül hidegnek érezte. Viszont felismerte csillogó felületéről, hiszen már látott ilyet korábban a fenékre süllyedni, ahol elolvadt. Rájött, hogy elérte a felső világot, a pontot, ahonnan már nincs tovább. Ennyi lett volna hát? Fogalma sem volt, hogy mire számított, de mégis csalódás fogta el. A kíváncsisága nem akart elmúlni.

Körbefordult, majd elindult az egyik irányba. Néhány méter után mégis megtorpant, aztán az ellentétes áramlatot követve haladt tovább. Csak úszott és úszott a különös környezetben, mígnem váratlanul megpillantott valamit a távolban. Olyan volt, mintha hófehér indák nyúltak volna a jég alá. Iktus, miután odaért, alaposan szemügyre vette a jelenséget, ahogy körbe úszta. Az "indák" vastagok és áttetszőek voltak, ám felismerte, hogy ugyanúgy csillogtak, mint fölötte a kemény réteg. Ekkor, kissé távolabb, megpillantott egy kerek, világosabb foltot. Lassan közelebb suhant hozzá, és a szeme még inkább elkerekedett a látványtól, ami elé tárult. A folt ugyanis teljesen áttetsző volt, lehetővé téve számára, hogy egy másik világra tekinthessen. Egy világra, melynek fekete szövetén fényesen szikrázó pontok ezrei ragyogtak.

Most először, évmilliók evolúciója során, egy a mélyből érkezett élőlény végre megpillanthatta a csillagokat!

***

Iktus még hosszú-hosszú ideig csodálta a külső világ szépségét, ahogy a befagyott lyuk körül keringett, miközben annak puszta létezése újabb ajtókat tárt ki elméje csarnokában. Hamarosan azonban a jégfolt megvastagodott, és már nem láthatott át rajta. Elszomorodva, ugyanakkor az élménytől felvillanyozódva indult vissza távoli otthonába, a sötét mélység felé. Nem igazán fogta fel, hogy minek is volt a tanúja, de mégis stimulálta agysejtjeit, új szinapszisokat hozva létre. Valami megváltozott benne.

Újabb hoszú út várt rá, melynek során ismeretlen veszélyekkel dacolva, ám végül szerencsésen hazaért. Magával hordozva a tudást, ami idővel katalizátorként hatott fajának a fejlődésére.

***

A bolygó, aminek fagyott felszíne alatt Iktus és fajtársai éltek, évezredekig kóborolt az intergalaktikus űrben, miután kilökődött a saját naprendszeréből, idővel elhagyva magát a galaxist is. Így történt, hogy a kozmoszt átszelve eljutott egy másik csillaghalmazba, ahol aztán új keringési pályára állt egy sárga nap körül. A csillag hőjének hatására a felszín jege lassan olvadni kezdett, és a fény fokozatosan birtokába vette óceánjának felsőbb rétegeit. Az élet, mely már korábban gyökeret eresztett vizeiben, most kivirágzott. Egy nap a planéta gravitációs vonzásába került egy kisbolygó, ami keringeni kezdett körülötte, létrehozva az árapály jelenséget, beindítva a kőzetlemezek tektonikus mozgását, aminek következtében idővel kisebb-nagyobb szigetek emelkedtek ki az óceánból.

Korszakok jöttek és mentek, majd eljött az idő, és a mélyből értelmes lények kezdték fokozatosan birtokba venni a felszínt, megtelepedve a szárazföldön. Évezredek múltán, konfliktusokat és természeti katasztrófákat túlélve, de kialakították fejlett civilizációjukat. Egy civilizációt, ami végül – elérve a megfelelő technikai szintet – kirajzott a világűrbe, hogy meghódítsa a kozmoszt, és életet vigyen oda, ahol korábban sosem létezett. Iktus leszármazottjai váltak az univerzum kertészeivé, akik felfedezték és igájukba hajtották a kozmikus erőket.

Terjeszkedésük által jött létre az Ivoi Impérium, mely őrizte a Fényt, magát az Életet, szerte a világegyetemben.

VÉGE