GALLYAK - novella
1.
Somoskőújfalu, Magyarország
Nógrád megye
Békés éjszaka köszöntött a Salgótarjántól északra, a Karancs és Medves hegységek közti völgyben fekvő településre. Súlyos csönd és sűrű ködréteg burkolta be a házakat, akár egy védelmezőn ölelő takaró. Sziklai Áron azonban nem tudott aludni, és inkább bevetette magát a környező erdőségbe. Határozott léptekkel, az aljnövényzeten áttörve nyomult előre. Néha rápillantott telefonjának kijelzőjére, hogy lássa a GPS útvonalát, amit beállított magának. Elemlámpájának fénye kardként hasított a sötétségbe, sejtelmes árnyakat vetítve az ágak és levelek kusza függönyére.
Nyomasztó csönd honolt az erdőben, amit csak néha tört meg egy bagoly huhogása. Az elmúlt napok eseményeinek köszönhetően néma fenyegetés ült a hűvös levegőben, de a göndör hajú férfi legyűrte a félelmét, és tovább haladt a célja felé. Már nem fordulhatott vissza! Az utóbbi hetekben folyamatosan rémálmok gyötörték, és mindig ugyanazt látta: a ködös erdőt, a túlságosan is jól ismert, romos házat, hallotta a vérfagyasztó sikolyokat az éjszakában, és ugyanazt a rettegést élte át, miközben megérkezett a növényzettel félig benőtt, elhagyatott vasúti alagúthoz. A benne uralkodó sötétség egy mindent elnyelő fekete lyuknak tűnt. Valahányszor összeszedte a bátorságát, és behatolt a járatba azonnal felébredt. Ilyenkor az egész teste verejtékben fürdött, és a szíve hevesen zakatolt a mellkasában, de az enyhe fejfájás is visszatért.
Az álom hatására régi, elfojtott emlékek törtek a felszínre Áronban. Gyermekkori emlékek, amiket húsz év alatt sikerült elméje rejtett sarkaiba száműznie. Tizennégy évesen ugyanis elrabolták, és egy erdei ház pincéjében ketrecbe zárták. Egyike volt azon gyermekek sorában, akik nyomtalanul eltűntek, majd nem sokkal később, vele ellentétben, holtan kerültek elő. Emlékezett a zsigeri rettegésre, amíg a sötétben raboskodott, tehetetlenül várva elkerülhetetlen végzetére. Szerencsére azonban a rendőrség még időben rátalált és kiszabadították, bár az elrablóját sosem találták meg. Áron sem tudott nekik érdemben segíteni, mivel a pince homályában sosem látta a férfi arcát, csupán a hangját tudta felidézni.
Hosszú évekig voltak ez miatt pánikrohamai, nyugtatók tömkelege és intenzív terápia kellett hozzá, hogy levetkőzhesse az átélt trauma hatását. Azt hitte, hogy örökre maga mögött hagyta a múltat, egészen mostanáig. Az utóbbi két hónapban meglepő módon megszaporodtak az eltűnt gyermekek esetei Salgótarjánban, Karancsaljában és Zagyvarónában, akik után nem maradt hátra más, mint bizarr, gallyakból fonott kis figurák. Ugyanolyanok, mint amiket az elrablója is hagyott az áldozatainál. A hírek tele voltak ezzel, és mindez feltépte a régi sebeket. Áron érezte, hogy a múltjának szörnye, a rém, akinek az emléke kísértette őt, visszatért.
Természetesen ezek a részletek a rendőrség figyelmét sem kerülték el. Hamarosan meglátogatták Áront, hogy kikérdezzék a gyilkosról és figyelmeztessék a veszélyre. Tőlük tudta meg a legelső eltűnt gyermek nevét és elrablásának pontos időpontját. Rájött, hogy a rémálmai is ekkor kezdődtek. Áront egyre inkább megviselte lelkileg az ügy. Étvágya erősen megcsappant, bár meglepő módon nem vette észre, hogy akár egy kilót is fogyott volna, miközben a depresszió is kezdte a hatalmába keríteni. Ennek köszönhetően jelentősen csökkent a teljesítménye is a munkahelyén – egy távközlési és informatikai cégnél dolgozott. Annyira magába fordult, hogy a főnöke, aki ismerte a múltját, egy hét szabadságra küldte. Bízott benne, hogy addig Áron összeszedi magát, aki próbálta ugyan elfoglalni magát otthoni teendőkkel és hobbikkal, ám a gondolatai újra és újra visszatértek az időközben négy főre duzzadt, eltűnt gyermekekre.
Három nappal ezelőtt aztán történt valami, ami után elhatározta, hogy nem ülhet tovább tétlenül. Éppen lefekvéshez készülődött, amikor ijedten kapta a nappali felé a fejét, ahogy furcsa, ritmikusan ismétlődő zajra lett figyelmes. Kopogásra hasonlított, ami egyszerűen nem akart megszűnni. Áron a fülét hegyezve figyelt, mígnem már egyre inkább zavaró hanghatásnak tartotta. Így hát felkelt az ágyból, és magára öltötte a ruháját. Óvatosan lépdelve ballagott át a nappaliba, majd körbehordozva a tekintetét megállapodott a nyitott ablakon, melynek spalettáját vadul csapkodta a szél. Ez adta ki a kopogó zajt.
Áron megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és becsukta az ablakot. Ekkor azonban a vér is megfagyott az ereiben, amikor rádöbbent, hogy korábban ő maga zárta be rövid szellőztetés után. Valaki járt itt! – futott át a gondolat az elméjén, és megfeszültek az izmai, ahogy megpördülve minden idegszálával a környezetére figyelt. A félhomályos helyiségben azonban rajta kívül egy teremtett lélek sem tartózkodott. Már éppen kezdte elhinni, hogy csak tévesen következtetett, amikor a szeme sarkából mozgást észlelt a sötétben. Mintha valaki elsuhant volna a konyha irányába. Áron rémülten fordult oldalra, miközben a torka azonnal kiszáradt, akár a sivatag. Végül nyelt egy nagyot, majd minden bátorságát összeszedve a konyha felé indult. A fejében egy hang azt sikoltozta, hogy ne tegye, inkább meneküljön, de a férfi már meghozta a döntését. Ha valaki valóban behatolt az otthonába, akkor készen állt szembenézni vele!
Szerencsére azonban ilyesmire nem került sor. A konyhába érve ugyanis senkit sem látott, teljesen egyedül volt. Ez azonban vajmi kevés vígaszt nyújtott Áronnak, akinek a hátát, mintha jeges ujjak érintették volna egy pillanatra, ahogy a tekintete megakadt a konyhaasztalon. A kockás terítőn ott árválkodott egy aprócska, gallyakból font emberi figura.
Üzenet volt, talán figyelmeztetés.
Áron csak azt tudta, hogy valami olyasmibe keveredett, ami könnyen veszélyessé válhatott. Bárki járt is nála, ezek szerint valamiért felfigyelt rá. A kezét ökölbe szorítva felszegte az állát, és beleüvöltött az éjszakába.
– Nem félek tőled!
Nem túl meggyőző szavaira csak a síri csönd érkezett válaszul.
2.
A következő két napot Áron azzal töltötte, hogy ellátogatott az eltűnt gyerekek otthonába. Mivel a családok nevei és a települések, ahol éltek publikus információk voltak, némi internetes utána járással könnyedén megszerezte a címeket. Újságírónak adva ki magát elbeszélgetett a szülőkkel, akik nem igazán tudtak hasznos információkkal szolgálni, de akadt bennük egy közös pont: az összes gyerek szorongott, és az eltűnésük előtt említést tett egy ijesztő alakról, akit ketten közülük le is rajzoltak. Érdekes módon mindannyian Sápadt Embernek nevezték el.
A lapról egy görnyedt hátú, fakó bőrű és zilált hajú, ijesztően vicsorgó, fején rövid szarvakkal díszített humanoid teremtmény nézett vissza rá. Áront önkéntelenül is borzongás járta át. Persze, nem hitte, hogy valóban egy ilyen lény rabolta el őket, de talán mégis láttak valamit, ami a vért is megfagyasztotta az ereikben. Az, aki olyan sok évvel ezelőtt őt is elhurcolta, biztos figyelte a gyerekeket. Talán maszkot viselt, hogy takarja az arcát – töprengett Áron, miközben a kocsijába ülve elhagyta az utolsó helyszínt, majd magát Karancsalját is.
Nem vette észre a fehér Citroent, ami tisztes távolságból, de árnyékként követte.
***
Áron aznap éjjel ismét álmodott. Ugyanúgy a ködös erdőben járt, a romos háznál, ahol annak idején fogva tartották. Minél messzebb akart futni az épülettől, ám úgy érezte, hogy a lábaira téglákat kötöttek, melyeknek a súlya szinte a talajhoz szögezte. Félelemtől zihálva, erőlködve próbált menekülni, de alig haladt egy-egy métert. Ekkor az épület ajtaja nyikorogva szélesre tárult, és Áron rémülten meghátrált. A sötét nyílásból egy csontos kéz nyúlt ki, és megragadta a korhadó ajtókeretet, miközben a házból beteges hörgés hallatszódott. Áron, összeszedve minden erejét, futásnak eredt, ahogy bevetette magát a bokrok közé.
Csak rohant és rohant, érezte, hogy valami üldözni kezdte. Az erdő fái váratlanul feltámadó, vad szélben lengedeztek, és a levegő megtelt a gyermekek sikolyaival. Áron egy bokor mögül kiugorva hirtelen megtorpant. Vasúti sín húzódott előtte, ami egy pár méterre tátongó, használaton kívüli alagútba vezetett, melynek nem látszódott a vége. Áron már kezdett megkönnyebbülni, amikor a zsigeri rémület ismét átjárta a testét. Az alagútból ugyanis mély és vérfagyasztó hörgés hangja ütötte meg a fülét. Valami hirtelen megmozdult a feketeség mélyén...
A rémálomból felriadva Áron felült, miközben a halántékát masszírozta. Ezt követően a mosdóba sietett, mivel erős hányingere támadt. Pár perc múlva előbotorkált, és kinyitotta az ablakot. Hűvös levegő áramlott be a szobába, és a férfi mélyen beszívta az oxigént. Azonnal éberré vált, és a friss levegő elűzte a fejfájást.Odakint köd gomolygott, és a csönd takaróként hullott a vidékre. Áron az éjszakába fúrta a tekintetét, majd elkomorodva a gondolataiba merült. Újra és újra eszébe jutott a rémálma, az eltűnt gyermekek, akárcsak a Sápadt Ember, akit láttak. Ismét felszínre törtek kavargó emlékei, mire ökölbe szorult a keze. Ez a... szörnyeteg most is odakint van, és ártatlanokra vadászik. Ennek véget kell vetni!
Évek alatt felgyülemlett harag fortyogott a lelkében, akár egy kitörni készülő vulkánban a magma. Tudta, ha megtalálná, akkor lezárhatná a közös ügyüket. Végre revansot vehetne a történtekért. De hol keressem az átkozottat? A kérdés hosszú ideje foglalkoztatta, és ezúttal sem rendelkezett válasszal rá, mígnem hirtelen megvilágosodott, mintha csak villám csapott volna belé. Az alagút! Már előbb is gondolhatott volna rá, de most érezte, hogy jó nyomon jár. Követve az ötletét fogta a telefonját, és felcsatlakozott az internetre, aztán behozta rajta a Google maps szolgáltatást. Alaposan tanulmányozni kezdte Somoskőújfalu és környéke térképét, mígnem hamarosan rátalált arra, amit keresett. A településtől nem messze ugyanis ott volt egy régi kisvasút alagútja, amiről eddig Áron nem is tudott. Némi utána olvasással kiderült, hogy már évtizedek óta nem működik, még a síneket is felszedték. Egykor kövek szállítására használták a környékbeli bányákból, de mára visszafoglalta a természet.
Áron ezt követően kapkodva felöltözött, magához vett egy elemlámpát, bőrkabátja belső zsebébe egy kést rejtett, majd elhagyta az otthonát. Végigment a ködtől nyálkás, kihalt utcákon, és hamarosan maga mögött hagyta az utolsó házakat is. Tettre készen, szapora léptekkel ballagott, hogy végre pontot tegyen a történet végére!
Nem sejtette, hogy egy az árnyakban rejtőzködő alak eredt a nyomába.
3.
Eljött hát a pillanat! Most végre ott állt az egykori kisvasút alagútja előtt. Az alagút előtt, melyet olyan sokszor látott az álmaiban. A sötéten ásítozó járat olyan volt, akár egy sárkány kitátott szája, ahogy a köd keresztül áramlott rajta, mintha csak minden lélegzetvétellel füstölgött volna. Fenyegető aura lengte körbe a domboldalba vájt, fákkal körülvett helyszínt, aminek láttán Áron gyomra görcsbe szorult. Érezte, ahogy átjárta a félelem, a tenyere is izzadni kezdett, és mintha jeges ujjak érintették volna meg a tarkóját. A pánik sötét árnyként kerülgette, és Áron legszívesebben futva menekült volna, hogy minél messzebb kerüljön az alagúttól.
Végül mégis összeszedte magát, ahogy megacélozta pattanásig feszült idegeit, majd benyúlt a kabátja alá, és elővette a magával hozott kést. A penge markolatának érintése egyfajta biztonságot sugárzott, és Áron mélyet sóhajtva belépett a hosszú járatba. Mintha egy másik, szürreális világba érkezett volna. A ködtől nedves falakat graffitik, moha és penész borította, a levegő jóval hidegebbnek érződött, és állati ürülék szaga terjengett a levegőben, amitől Áron elfintorodott. Léptei tompának hatottak a síri csöndben, ami megült a klausztrofób hatást keltő alagútban. Lámpájának fénye sejtelmesen táncoló árnyakat vetett a falakra, ahogy egyre beljebb hatolt. Hirtelen cuppanós lépteket hallott a háta mögül, mire ijedten pördült meg, ám senkit sem látott. Hosszú percekig mozdulatlanul állva figyelt, de rajta kívül senki nem tartózkodott a járatban.
Gőzmozdonyként zakatoló szívvel megfordult, és tovább nyomult előre, mígnem lámpájának fénye egy a falba vésett, résnyire nyitott ajtóra vetült. Kétségtelenül valamilyen szervíznyílás lehetett. Áron megragadta a fém ajtószárnyat, majd megpróbálta szélesebbre tárni azt. Hangosan nyikorogva, némi erőlködés után mozdult csak meg, de végül sikerült kiszélesítenie a rést, hogy átpréselhesse magát rajta. Döbbenten látta, hogy lefelé vezető lépcsőfokok rajzolódtak ki előtte a feketeségben. Odalentről dohos, gyomorforgatóan bűzös szag csapta meg az orrát. Ne menj le oda!! – figyelmeztette egy belső hang, és Áronban nagy volt a késztetés, hogy engedelmeskedjen neki, miközben a rettegés hulláma csapott át fölötte. Csakhogy megfutamodni sem akart, hiszen azért jött, hogy szembe nézzen azzal, aki örökre megkeserítette az életét.
Legyűrve hát rémületét, Áron megtette az első lépést, majd a következőt és a következőt, miközben a bűz egyre erősebbé vált, mígnem hamarosan leért a lépcsőkön. Ott, abban az apró helyiségben, a rothadás szaga szinte már elviselhetetlennek érződött, valósággal vágni lehetett förtelmes aromáját a levegőben, mintha csak egy falnak ütközött volna. Lámpája kapcsolótáblákat és csöveket világított meg, majd lejjebb mozdítva a fénysugarat hirtelen olyan borzalmas látvány tárult elé, amihez foghatót még sosem tapasztalt.
Áron iszonyattal az arcán hátrahőkölt az egymásra halmozott, megcsonkított gyermekek üveges szemei és véres arcai láttán. Körülöttük levágott végtagok, emberi és állati eredetű csontok hevertek szanaszét a megbarnult vérfoltok között. A következő pillanatban mozgást észlelt a szeme sarkából, kívül lámpájának a fénykörén. Áron ösztönösen fordult, hogy szembenézzen az árnyaknál is sötétebb alakkal. Kést tartó kezével oldalra vágott, de a penge csak az üres levegőt hasította, majd hirtelen valaki teljes erőből a falnak taszította. Áron felnyögött, miközben tüdejéből kiszökött a levegő az ütéstől, elejtve a kést, ami hangosan csörömpölve landolt a padlón.
Csontos, de erős ujjak szorultak a torkára, amiket képtelen volt lefejteni magáról szabaddá vált kezével, míg a lámpát tartó karját támadója a falnak nyomta.
– Már vártalak, Áron! – szólalt meg gurgulázó hangon az alak, akit halványan megvilágított az elemlámpa fénye.
Áron látta betegesen sápadt bőrét rongyos, szakadozott ruhái alatt, visszataszító, eltorzult arcát, és csapzott haját, ami zsírosan hullott a homlokába. Látta mélyen ülő szemének rosszindulatú csillogását, érezte forró leheletének a bűzét, amit a holttestek szaga sem tudott elnyomni.
– Ki...? Ki vagy te? – hörögte Áron, aki moccanni sem bírt támadója szorításában.
– Hogy ki vagyok? – hajolt közelebb a férfi arcához a gyilkos, majd könnyedén a földre lökte Áront, és rátaposott a mellkasára, hogy a padlón tartsa. – Én vagyok, aki sosem hagyott egyedül. Az árnyék, aki mindig ott járt mögötted, bárhová is mentél. Mindketten részei vagyunk életünk fájának, gallyak, amik ugyanarról a tőről fakadnak. Az vagyok, aki lenni akartál!
Ezzel a rémisztő alak eltorzult arcához kapott, és a bőrébe marva lehúzta a vékony, túlságosan is élethű maszkot, melyet viselt.
Áron elborzadva figyelte a jelenetet, majd a szemébe iszonyat költözött, ahogy hidegzuhanyként érte a felismerés a másik férfi ábrázata láttán.
A saját arca nézett vissza rá, és elméjének eddig zárva tartott ajtaja most szélesre tárult.
4.
Angyal Róbert nyomozó, amint Sziklai Áron belépett az alagútba, értesítette a kollégáit, hogy azonnal jöjjenek a helyszínre. A szőke hajú rendőr egy ideje már szemmel tartotta a férfit, mivel az ösztöne azt súgta, hogy köze lehet az ügyhöz. Ezt csak megerősítette Sziklai múltja, hiszen gyermekkorában őt is elrabolták, de még időben rátaláltak, ellentétben az elkövetővel.
Angyalt azonban valami mindig is zavarta a történtekben, a régi aktákban szereplő vizsgálati eredményekben. Furcsának találta, hogy Sziklai volt a legidősebb gyermek, akit elhurcolt a gyilkos, míg korábbi áldozatai kivétel nélkül jóval fiatalabbak voltak nála. Úgy vélte, hogy elég felületesen végezték dolgukat az akkori rendőrök, akik közül néhányukkal sikerült beszélnie azóta. Ezen diskurzusok során egyre inkább bizonyosabbá vált a számára, hogy komoly mulasztások történtek a múltban, a nyomozást idő előtt zárták le. Most, amikor ismét gyermekek tűntek el nagyon hasonló módon, logikus volt, hogy létezik kapcsolat a két ügy között. Sziklai személye olyan lett a nyomozó számára, akár a vihar szeme. Egy központi figura, aki megkerülhetetlennek tűnt.
Követni kezdte, és miután látta felbukkanni az elrabolt áldozatok otthonában már biztosan tudta, hogy a megérzése nem csalt. Sziklai gyanússá vált, de egyelőre nem rendelkezett bizonyítékkal, így csak megfigyelésre hagyatkozhatott. Alaposan meglepődött, amikor az éjszaka közepén látta elhagyni a házát, majd kisétálni az erdőbe. Angyal végig azon töprengett, hogy vajon hová tarthat a férfi, de végül megkapta a választ. Az alagútnál már riadót fújt az ösztöne. Tudta, hogy a kollégái viszonylag hamar megjelennek majd, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult a türelménél.
Pisztolyát előhúzva ő is belépett hát a járatba. Óvatosan haladt, idegei pattanásig feszültek, ahogy a környezetét pásztázta, miközben elemlámpával világított a sötétben. Sehol nem látta Sziklait, de sejtette, hogy valahol itt kellett lennie. Pár perc múlva a nyomozó ugyancsak rátalált a szervíznyílás ajtajára. Vonakodva, de végül Angyal behatolt rajta, és elindult lefelé a feketeségbe vezető lépcsőkön. Ekkor megcsapta orrát az iszonyatos bűz, de nem állt meg, és néhány lépés után ott már állt az alagsori helyiségben.
– Teremtőm! – motyogta maga elé a holttestek láttán, de nem maradt ideje feldolgozni mindazt, ami a szeme elé tárult.
Egy az árnyaknál is feketébb alak mozdult meg a sötétben, közvetlenül Angyal mellett, majd éles fájdalom hasított a karjába, ahogy a kés megvágta. A nyomozó felkiáltott, de a támadója máris nekiugrott, és mindketten a padlón találták magukat, ahol dulakodni kezdtek. Angyal kitartóan szorította a fegyverét, amit az ellenfele megpróbált kicsavarni a kezéből, miközben a rendőr a kést igyekezett távol tartani a szemétől. Gyakorlatilag semmit nem látott, mivel az elejtett lámpája a lépcsőre világított. Egymásnak feszült a két férfi, és a sötétben csak a fújtatásuk és a nyögéseik hallatszottak.
Angyal érezte, hogy remegni kezdtek az izmai a megerőltetéstől. Fogytán volt az ereje, tudta, nem sokáig lesz képes tartani magát jóval erősebb támadójával szemben.
– Ne... csinálja ezt, Sziklai! – próbált a másik józan eszére hatni, ám annak szemében könyörtelen fény csillant, mely még a homályban is látszódott.
Hörgő morgása leginkább egy állat hangjára hasonlított. Ekkor a nyomozó fájdalmas kiáltást hallatott, ahogy Sziklai Áron ismét a padlóhoz csapta fegyvert tartó kezét. Ujjai önkéntelenül elernyedtek, és a pisztoly hangosan koppant a betonon. Angyal azonban maradék erejét összeszedve felüvöltött, és lelökte magáról a támadóját. Áron dühösen felmordulva vágódott hanyatt az egyik kisfiú tetemén, és ezt az időt kihasználva a rendőr az elejtett fegyvere felé vetődött.
Elérve a pisztolyt rögvest a hátára fordult, mivel hallotta, hogy Sziklai ismét mozgásba lendült. Az utolsó pillanatban emelte maga elé a lőfegyverét. Látta a másik férfi alakját, az elemlámpa fényében villanó kés pengéjét, és habozás nélkül tüzet nyitott. A lövés mennydörgésszerű hangját visszaverték a falak, miközben egy századmásodpercre a torkolattűz fényárba vonta a helyiséget. Talán csak a villanó fényözön, vagy Angyal kimerült elméjének játéka volt, de mintha egy elmosódott alakot látott volna állni Sziklai mögött.
Áron megtántorodott, amint a golyó a gyomrába fúródott, de a szemére vörös köd hullott, és a vérszomj eluralkodott az elméjén. Végezni akart a nyomozóval, az idegennel, aki a területére merészkedett. Angyal ekkor ismét meghúzta a ravaszt. A második lövés a mellkasán találta el Áront, mire fájdalmasan hörögve összerogyott. Egy szívdobbanásnyi ideig még görcsösen rángatózott, aztán teljesen mozdulatlanná dermedt.
Angyal megkönnyebbülten felsóhajtott, és nehézkesen feltápászkodva a földön heverő elemlámpához ballagott. Kézbe véve azt Sziklaira világított. A homlokát ráncolva meredt a férfira, akinek a bőre betegesen sápadt színt öltött, míg az arca bizarr vicsorgásba torzult. A nyomozó, ha nem tudta volna, hogy őt látja, alig ismerte volna fel démoni vonásairól. A férfit, aki tinédzserként nyolc-kilenc és tízéves gyerekekkel végzett, hogy aztán felnőtt korában tovább folytassa embertelen tevékenységét. Annak idején valószínűleg eljátszotta a saját elrablását, hogy semmiféle gyanú ne vetülhessen rá. A Gonosz ügynöke volt, és az is maradt – jegyezte meg gondolatban a nyomozó. Eszébe jutott a sejtelmes árny, amit az előbb vélt látni, és homlokát ráncolva körbe pásztázott az elemlámpájával, de senki mást nem talált a helyiségben. Különös – jegyezte meg magában.
Töprengéséből azonban hirtelen hangos kiáltások és futó léptek kopogása zökkentette ki, melyek az alagútból szűrődtek le hozzá.
Megérkeztek a kollégái.
5.
Angyal nyomozó kivárta az órákig tartó helyszínelés végét, a holttestek elszállítását, mígnem már csak ő maradt egyedül az alagútnál. Biztos akart lenni benne, hogy semmit nem hagynak hátra a laborosok, valamint, hogy a szervíznyílás ajtaját szakszerű módon lezárták. Miután ellenőrizte mindezt, elindult kifelé az alagútból.
A fejében újra és újra lejátszotta a történteket, miközben súlyos léptekkel ballagott ki a szabadba. Elfintorodott, amikor az előtte álló papírmunkára gondolt, de az adminisztrációt nem lehetett elkerülni. Egy régi aktát sikerült lezárni, ám a katarzis érzése elmaradt. Csak az ártatlan gyermekek jártak a fejében, akiknek az élete borzalmas véget ért. Sziklai Áron arcát is folyamatosan ott látta maga előtt. Eltorzult vonásait, szemének könyörtelen vadságát, mintha nem is ember lett volna többé.
Miféle őrület szállhatta meg? Vajon eredendően gonosznak születnek egyesek, vagy a környezetük formálja át őket szörnyeteggé? – tette fel magának az örök kérdést, amire a mai napig nem találtak kielégítő magyarázatot a szakemberek. Angyal nem volt vallásos, de mégsem tudott szabadulni a belső hangtól, mely azt suttogta, hogy ott lent a sötétben valami más is jelen volt velük. Egy megfoghatatlan rosszindulat, melynek kátrányos érintése megmérgezte a lelkét. Talán csak az elhunyt gyermekek utolsó perceinek rettegéssel teli visszhangja.
Rosszullét kerülgette, ha csak belegondolt, hogy mit élhettek át a haláluk előtt. Angyal szomorúan sóhajtott, majd vetett egy utolsó pillantást az alagútra, aztán elindult vissza a faluból kivezető útra, ahol a kocsiját hagyta.
Miután elhalt lépteinek a hangja, heves szél támadt. Fütyülő süvítésébe, ahogy áthatolt a járaton, mintha egy halvány, gurgulázó nevetés vegyült volna, mely messzire szállt az éjszakában.
VÉGE