Nyílt vízen

A Kolónia című könyvhöz kapcsolódó, önálló történet

1.

Mürion-vonulat, Tejútrendszer

Poszeidón bolygó

Garret Horne kapitány homlokráncolva meredt az óceánra hajójának szélvédőjén keresztül. Kapitányi székében ülve, türelmetlenül dobolt az ujjaival annak karfáján, miközben tekintete a párába vesző horizontot pásztázta. Gondolataiba merülve várakozott, mialatt az Argó nagy sebességgel száguldott a hullámok fölött. Az ionhajtóműből kiáramló légnyomás mély árkot vájt a felszínbe, ahogy ezüstös, lapított félkör alakjával szinte kardként hasította a levegőt. Az Argó egy Hibrid típusú hajó volt, melynek képességei lehetővé tették akár víz alatti közlekedésre és csatára is. Három szinttel rendelkezett: legalul helyezkedett el a Gépházba vezető folyosó, a Fegyverrészleg, plazmaágyúkat működtető energiacellák, a Raktér és a létfenntartó rendszer. A második szintet a tiszti-és legénységi kabinok, a Kantin, az Orvosi részleg és egy szórakozó helyiség foglalta el. A harmadik szint magából a Hídból és egy tárgyalóteremből állt, ahol a kapitány tanácskozhatott a tisztekkel. Része volt annak a négy hajóból álló flottának, amit a Galaktikus Kereskedelmi Liga azért hozott létre, hogy biztosítsa a vízbolygón szanaszét elhelyezkedő ásványkitermelő állomások biztonságát. A bejárandó terület és gyorsaságuk miatt nem volt szükség nagyobb számú Hibridre a bolygón, de amennyiben elpusztult volna egy közülük a Liga készen állt helyettesíteni egy újabb hajóval.

Meghatározott időközönként járőröztek állandó útvonalaikon, és ha valahol konfliktus adódott, azonnal a helyszínre siettek. A térségben ugyanis gyakori volt a kalóztámadás. A Poszeidón gyakorlatilag a galaxis legfontosabb kereskedelmi központja volt, így vonzó célpontot nyújtott a bűnözőknek. Az itt bányászott ásványok fontos energiaforrások voltak, ezért mindenki részesedni akart belőlük, akár törvénytelen úton is. Úgy vonzotta magához a "ragadozókat", akár mágnes a fémet. Garret tapasztalt kapitányként már számtalan ütközetben részt vett, így jól tudta, mennyire valós a veszély, és az ellenséget sosem lehetett alábecsülni. Most azonban új küldetésben jártak.

A hetven fős Hibrid egyenesen a Parada-hátság nevű térség felé tartott. Egy ismeretlen eredetű jelet követtek, mely valahonnan a környékről érkezett, folyamatosan ismétlődő ciklusokban. A problémát az jelentette, hogy a terület elméletileg teljesen mentes volt emberektől, ráadásul egyetlen ásványkitermelő állomás sem létesült a helyszínen. A bolygó egyetlen városától, Thalassa Citytől, ami a kizárólagos szárazföldet jelentette a planétán, nagyjából hatszáz tengeri mérföldre helyezkedett el. Senki nem értette, mit keresne ott bárki azonban egy vészjelzést nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és Garret mindig is betartotta a szabályokat. Így hát az Argó, miután befogták a meglehetősen gyönge jelet, letért korábbi pályájáról, és a Parada-hátság irányába fordult.

– Milyen messze vagyunk még a céltól? – kérdezte Garret, szavait a navigációs tiszt felé intézve.

– Ha tartjuk a sebességet, körülbelül tíz perc és odaérünk, kapitány! – felelt a szőke hajú Robert Hann, akinek kisfiús arcát vékony körszakáll díszítette.

– Jól van! – bólintott Garret, majd a taktikai tiszthez fordult. – Pajzsok és fegyverrendszer állapota?

– Minden megfelelően működik, kapitány. Stabil a rendszer – válaszolt katonás fegyelemmel Julia Holst, akinek határozott hangja valójában gyengéd és vidám személyiséget rejtett. Vörös haja vízesésként omlott a vállaira, zöld szemeiben, melyek konzoljának kijelzőjére szegeződtek, szenvedély csillogott.

– Talán csatára számít, kapitány? – tette fel a kérdést David Fischer, elsőtiszt. A fekete hajú férfi komoran meredt felettesére, akit már ismert annyira, hogy ha veszélyt szimatolt, akkor általában hallgatni kellett a megérzésére.

– Egy vészjelzést követünk lakatlan és többnyire felderítetlen területre, Mr. Fischer – fintorodott el Garret., miközben felállt a székéből és kihúzta magát. Nem szeretett sokáig egyhelyben üldögélni, mindössze csaták alatt szokta elviselni, máskülönben jobban kedvelte, ha fel-alá járkálhatott a hídon. Vörös egyenruhájában szálfaegyenesen, hátrakulcsolt kezekkel meredt maga elé. – Nem árt az óvatosság ilyen körülmények között. Vagy esetleg másként vélekedik erről?

– Nem, uram! – engedett meg magának egy mosolyt az elsőtiszt. – Csupán kíváncsi voltam, ez minden.

– A kíváncsiság józan elmére valló tulajdonság. Van egy olyan érzésem, hogy szükségünk lesz az ítélőképességünkre – mosolyodott el Garret. – Mit tudunk a Parada-hátságról?

– Ahogy mondta, kapitány, nem sokat. Nem találtak ásványlelőhelyet a környéken, a hegylánc mérföldeken keresztül húzódik északi irányban. Viszont élénk a vulkanikus aktivitás, szóval nem árt, ha vigyázunk. Több adattal sajnos nem rendelkezünk.

– Ez is megteszi. Adja ki a készültségi parancsot, Mr. Fischer!

– Igenis, kapitány! – biccentett a férfi, majd nemsokára a hajó hangszóróiból felcsendült erőteljes hangja. – Figyelem! Itt David Fischer elsőtiszt beszél! Teljes harckészültség, mindenki foglalja el a helyét! Ez nem gyakorlat! Ismétlem, ez nem gyakorlat!

Amint elhangzott a parancs, az ágyúkezelő személyzet rögvest a fegyverrészlegbe sietett, ahol beugrottak a lövegeket vezérlő fülkékbe, fejükre húzva sisakjukat, aminek kijelzőjén képesek voltak bemérni az ellenség pozícióját a hídról érkező adatok alapján. Az Argón összesen hat, bármely irányban forgatható plazmaágyú helyezkedett el: kettő-kettő a hajó elülső oldalán, és egy-egy a félkör alakú törzs két szélén.

– Mennyi idő a célig, Mr. Hann?

– Két perc, kapitány.

– Ellenséges aktivitás?

– A szenzorok nem érzékelnek semmilyen veszélyt – felelt Julia Holst, és összehúzott szemöldökkel meredt a vezérlőpultja fölött lebegő holografikus rácsra. – Mintha semmi sem lenne előttünk.

– Hm... különös. Magának éles a szeme, Mr. Lam – fordult a göndör hajú pilótához Garret. – Lát valamit a horizonton?

– Semmit, kapitány – rázta a fejét Isaac Lam, és tekintete a szélvédőről az előtte lévő műszerfalra siklott. – Ahogy Miss Holst mondta..., nincs előttünk semmi.

És valóban, amint az Argó a megadott koordinátákhoz ért lelassított, majd egy kört leírva megállt. A hajó körül a végtelen óceán húzódott, semmi nem törte meg a horizont egyhangúságát.

– Szóval a felszínen egyértelműen nincs semmi – törte meg a beállt csöndet Garret. – Milyen mélyről érkezik a jel?

– Nagyjából háromszáz méterről, kapitány – válaszolt rövid idő múlva Julia. – Valami van odalent, valami fémes.

– Akkor jobb lesz, ha megnézzük! Vigyen le minket, Mr. Lam!

– Igenis, kapitány! – biccentett a pilóta, majd ujjai táncot jártak a műszerfalon, és a következő pillanatban az Argó orra belehasított a víz felszínébe. Az ablakon keresztül látták, ahogy a horizont helyét fokozatosan átvette az óceán, és egy lélegzetvételnyi idő múlva már csak sejtelmes kékség hömpölygött körülöttük.

Egyre mélyebbre és mélyebbre merültek, és hamarosan kirajzolódott előttük a hátságot alkotó felgyűrődött hegylánc messzi homályba vesző, gigászi sávja. Akárcsak a jel forrása, mely legnagyobb meglepetésükre egy másik Hibrid volt.

2.

A roncs egy sötét völgy bejáratának közelében hevert, alig öt méterre három vulkanikus kéménytől, amikből sűrű, mérges gázokból álló füst áramlott ki folyamatosan. A hatalmas kürtők szája körül forrt a víz, míg a közelükben ennek ellenére jóval enyhébb hőmérséklet uralkodott. A szivárvány színeiben játszó kőzetek övezték őket, és apró hófehér, halszerű lények úszkáltak közöttük, mit sem törődve az ellenséges környezettel. Szem nélküli, hosszúkás testükhöz hat uszony kapcsolódott, melyekkel fürgén mozoghattak. Több tucatnyi példányok alkotta rajba tömörültek, és olyan összhangban úsztak, mintha ugyanannak az organizmusnak lettek volna a részei.

Az Argó hídján tartózkodókat önkéntelenül is lenyűgözte mindaz, amit láttak, ám megközelítve a roncsot Garret határozott hangja kizökkentette őket álmélkodásukból.

– Ennyi elég lesz, Mr. Lam! Egyelőre ne menjünk közelebb!

– Igenis, kapitány! – szólt a pilóta, és visszavett a tolóerőből, bekapcsolva a kiegyenlítő fúvókákat, melynek következtében a hajó lebegni kezdett, megtartva pozícióját.

– Elemzést kérek! – rendelkezett Garret, és egy lélegzetvételnyi idő múltán Julia megszólalt.

– A szenzorok nem észlelnek élőlényt a hajón belül, kapitány. A burkolat több helyen is megsérült.

– Igen, ez kétségtelen – dörmögte maga elé Garret, látván a másik Hibrid megviselt állapotát, melynek burkolatát a ráfestett kék sávokon kívül horpadások, égésnyomok és tucatnyi apró nyílás díszítette. Ismerősnek tűnt a hajó festése a számára. – Sikerült azonosítani?

– Igen, bár elég gyenge a jel, megsérülhetett a központi adatrögzítő egység. Jelenleg mindössze háromszáz méter a hatósugara. Még szerencse, hogy a vészjeladó egységet a Hibrideken független hálózatra kötötték a tervezők. Úgy tűnik, ez nem más, mint a Vipera.

Garret szeme elkerekedett a válaszra. Most már ő is felismerte a járművet, melyet csupán egyszer látott Thalassa City kikötőjében. A bolygón csak néhány Hibrid járőrözött, azonban ritkán tartózkodtak egyszerre ugyanazon helyszínen az útvonalaik és a távolságok miatt, így nem igazán volt kapcsolat közöttük. Ennek ellenére valamennyi kapitány ismerte kollégáik neveit, és ez alól Garret sem volt kivétel.

– Hát persze! Walton Erikson kapitány hajója!

Garret már sokat hallott a férfiról. Erikson az ötvenes éveiben járt, megjelenése mindig elegáns ugyanakkor tekintélyt parancsoló volt, és makacsul ragaszkodott a szabályokhoz. Állítólag lobbanékony természettel rendelkezett, ám igyekezett igazságos maradni. Nem volt családja, feleségét évekkel ezelőtt elvesztette, így a munkába temetkezett, kötelezettségeiben keresett megnyugvást. Céltudatos jelleme miatt méltó ellenfelet jelentett a kalózoknak, lángoló szenvedéllyel üldözte őket. A legénysége szinte bálványozta, akár tűzbe is mentek volna érte.

– Vajon mi történhetett velük? – töprengett hangosan David.

– Bármi volt is, legjobb lesz, ha kiderítjük! – szólt komoran a kapitány, majd az elsőtiszthez fordult. – Induljon a Hajnal osztag!

3.

A kalózok jelentette fenyegetés miatt valamennyi Hibriden tartózkodott egy speciálisan kiképzett, általában tizenkét főből álló csoport, akik bármilyen szituációban bevethetőek voltak. Gyakorlatilag kommandós alakulatként funkcionáltak, közelharcban és fegyverek használata terén a legjobbak közé tartoztak. Mivel az Argó számtalan küzdelemben részt vett, így a Hajnal osztag emberei eléggé tapasztaltnak számítottak. Bármikor készen álltak akcióba lendülni, és ez most sem volt másképp. Garret utasítását megkapva máris elhagyták a hajót a légzsilipen keresztül, hogy kiúszva megvizsgálják a roncsot.

A harmincas éveiben járó Ken Sazawa parancsnok vezette őket, akit Garret gyors felismerő képessége, páratlan közelharci tudása és kitartása miatt végtelenül tisztelt. Az emberei hasonlóképpen vélekedtek róla, így akár tűzbe is mentek volna érte. A Hajnal osztag tagjai nanoszálakkal megerősített ruhát viseltek, mely ellenállt bármilyen víz alatti nyomásnak, de még az oxigént is képes volt kiszűrni az óceánból, így az arcukat elfedve állandó levegőt biztosított a számukra. Ennek köszönhetően a beépített rádió segítségével képesek voltak kommunikálni a hajóval. Szemnyílások híján egy ruhán belüli, holografikus kép alapján tájékozódtak, mely részletességében nem maradt el látószerveik képességeitől.

Fegyvereiket készenlétben tartva hamarosan körbevették a Viperát, majd Sazawa és az egysége - négy ember kivételével - behatoltak a roncsba. Nem kellett utat vágniuk maguknak, mivel a burkolaton rátaláltak egy nagy méretű nyílásra, amin egyszerre ketten is befértek. A hátrahagyott kommandósok szétszéledtek, hogy őrködjenek és biztosítsák a területet. A Poszeidón óceánja veszélyes hely volt, és nem csak a kalózok miatt, akik csupán a felszínen jelentettek fenyegetést. A mélyben sokkal rosszabb dolgok is lapultak. A Mertaur nevű humanoid, bennszülött fajnak köszönhetően az emberek halvány tudomást szereztek róla, milyen lények úszkáltak a nagy kékségben, és a tengerészek örökös tisztelettel tekintettek miattuk az óceánra.

– Bent vagyunk a hajóban, kapitány – jelentette Sazawa, miközben a Vipera egykori kantinján keresztül a híd felé vették az irányt.

Mindenhol apró vízi lények nyüzsögtek a roncs belsejében, ahol számtalan törmelék hevert szanaszét, kétségtelenül támadás érhette, azonban a legénységnek nyomát sem találták eddig. Az osztag folyosóról-folyosóra haladva tört előre, fegyvereikbe épített lámpáik fénye kardként hasított a sötétségbe, táncoló árnyakat vetítve a falakra.

– Akár egy átkozott kísértethajó! – jegyezte meg a csapat egyik tagja, és társai egyetértettek vele.

– A víz alatt nincsenek szellemek, de ha mégis, akkor szétrúgjuk a seggüket! – reagált Sazawa, és az emberei egyöntetűen felkacagtak, ami elűzte baljós gondolataikat egy időre.

Még Garret is elmosolyodott, aki a nyílt csatornán keresztül hallgatta őket, miközben kapitányi székében ülve, némán várakozott. Hosszú percek teltek el, a Hajnal osztag egyre beljebb hatolt a roncsban, de a legénységnek még mindig nem találták nyomát sem. Rossz érzés kerítette hatalmába a kapitányt, ösztöne azt súgta, hogy nem is kellene itt lenniük. Erikson vajon mit keresett idekint? Messze minden útvonaltól? Hová lett a legénysége? Talán valamennyien elhagyták volna a Hibridet, mielőtt elnyelte az óceán?

Sokáig töprengett, de választ nem talált a kérdéseire, ráadásul hirtelen a navigációs tiszt hangja zökkentette ki merengéséből.

– Kapitány! A szenzorok jeleznek valamit.

Garret azonnal a szőke hajú, körszakállas férfihoz lépett, aki az előtte sorakozó adatokat elemezte éppen.

– Miről van szó, Mr. Hann?

– Nyugatról felénk tart egy objektum, uram. Gyorsan mozog, de fokozatosan lassul.

– Milyen mélyről jön?

– Félreértett, kapitány. A felszínen halad.

– Talán csak egy nagyobb méretű állat – vetette fel a göndör hajú pilóta, és a többség bólogatva egyetértett Isaac ötletével.

– Akár állat, akár nem, érdemes, hogy megvizsgáljuk a körülményekből kifolyólag, Mr. Lam – felelt rövid szünet után Garret, majd kiadta a parancsot. – Vigyen fel minket!

– Igenis, uram! – szólt a pilóta, és ujjai máris táncot jártak a műszerfalon.

– Hall engem, Sazawa parancsnok? – kérdezte Garret, ahogy a kommunikációs tiszt kapcsolatot létesített az osztaggal, miközben az Argó emelkedni kezdett.

– Kristálytisztán, uram – jött a válasz.

– Egy darabig egyedül hagyjuk magukat odalent, de nem leszünk távol sokáig.

– Semmi gond, kapitány! Ahogy elnézem, a Vipera hídjának ajtaja le van zárva, át kell vágnunk rajta, ha be akarunk jutni. Nem fog gyorsan menni.

– Értem – biccentett önkéntelenül Garret, bár tudta, hogy Sazawa úgysem látja. – Csak ügyesen, és vigyázzanak magukra!

– Minden rendben lesz, uram! – felelt Sazawa, és Garret tudta, hogy ha a parancsnokon múlik, akkor valóban nem kell aggódnia semmiért.

4.

Az Argó valósággal áttörte a víztükröt, majd fokozatosan megállapodva a hullámok fölött, lassan mozgásba lendült. Nem telt bele sok időbe, és hamarosan feltűnt a távolban egy fekete pont, mely füstöt okádva, egyre inkább növekedett, ahogy közeledtek hozzá. Mindannyian feszülten és kíváncsian bámultak ki az óceánra, mígnem a hajó lassított, és megállt a vízben haladó tárgy közelében. A hídon tartózkodók döbbenten álltak föl, majd önkéntelenül is közelebb léptek az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vehessék a férfit, aki egy lövésnyomoktól tarkított, lekerekített orrú siklóban ült.

A jármű hajtóműve szikrákat hányva ki-kihagyott a megsérült áramkörök miatt, mígnem végül teljesen megadta magát. A sikló utasa hasonlóan megviseltnek tűnt, kék ruhája szakadozottan lógott a testén, arcát gondozatlan szakáll keretezte, kócos barna haja a vállait verdeste. Darabos mozdulatokkal, remegő lábakkal állt föl, majd integetni kezdett, ám hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és a hullámok közé zuhant.

– Elég volt a bámészkodásból! – kiáltott Garret, ahogy felocsúdott döbbenetéből, felrázva a híd legénységét is. – Azonnal hozzák be!

– Igenis, kapitány! – szólt David, és az elsőtiszt máris intézkedett, értesítve a hajón szolgáló személyzet többi tagját.

Alig pár perc múlva kinyílt az Argó bejárati ajtaja, amin keresztül két tengerész máris a vízbe ugrott, hogy kimentsék az ismeretlen férfit.

Garret nem bírt a hídon maradni, ő is a hajó bejáratához sietett, hogy minél előbb megnézze magának az idegent, és beszélhessen vele. Talán választ kapok néhány kérdésemre!

***

Mindeközben az elsüllyedt Vipera belsejében a Hajnal osztag emberei lézervágóval azon dolgoztak, hogy utat törjenek maguknak a hídra. Füst és szikrák keveredtek a vízzel, vibráló árnyakat vetve a falakra, majd a csapat belökte az ajtó kivágott részét, és behatoltak a helyiségbe. A Vipera hídja szintén kör alaprajzolatú volt, a falak mentén itt is munkaállomások helyezkedtek el, akárcsak az Argón, de továbbra sem találtak senkit. A híd üresen tátongott, akárcsak a Hibrid többi része, mindössze a falakon már megtelepedett korallképződmények jelentettek némi változatosságot. Valószínűleg az ablakon és a burkolaton keletkezett repedéseken keresztül szivárogtak be a mikroszkopikus lények, melyek elkezdtek kolóniákat alkotva megtelepedni a jármű belsejében. Köztudott volt, hogy a Poszeidónon honos élőlények és vízi növények sokkal gyorsabban növekedtek, mint a Földön. Ennek ellenére mindez felvetette a kérdést, hogy vajon mióta heverhetett a Vipera az óceán mélyén?

Sazawa és az emberei azonban mit sem törődtek ezzel jelenleg. Az volt a feladatuk, hogy megszerezzék a hajónaplóban tárolt információkat, ezért habozás nélkül munkához láttak. A magukkal hozott felszerelés tartalmazott egy adattároló egységet, valamint dekódolót, mely képes volt lehívni a napló adatait. A berendezést a szabvány szerint a híd középpontjában, a padló alatt helyezték el egy fémdobozban. Kapcsolatban állt a helyiségben található minden egyes műszerrel, így temérdek adat futott át rajta, melyek elraktározódtak memóriájában, de hangot is képes volt rögzíteni. Egyedül az adott Hibrid kapitányának volt hozzáférése, hogy adatokat tudjon belevinni egy holografikus felület segítségével, melyet bármelyik munkaállomáson keresztül elérhetett a kód használatával, aminek csak ő volt birtokában.

Így hát a csapat, mivel a berendezést takaró fedelet egyikük sem tudta felnyitni, kénytelenek voltak azt kivágni a padlóból. Hamarosan feltárult előttük a fémdoboz, benne az öklömnyi, gömb alakú berendezéssel. Csatlakoztatva a dekódert, néhány perc múlva sikerült működésre bírniuk, és nekiláttak lementeni a rajta lévő információkat. Sajnos látszódott, hogy megsérült, és bár még működött, ezért nem kockáztathatták meg, hogy magukkal vigyék, mivel a rajta lévő adatok elveszhettek, ha nekiláttak volna kiszerelni foglalatából.

Tisztában voltak vele, hogy a folyamat hosszú perceket fog igénybe venni, de mivel az Argó visszatért a felszínre, bőven volt idejük kivárni a végét. Már csak jelentős türelem és önfegyelem kellett hozzá, amiben egyikük sem szenvedett hiányt, köszönhetően a kiképzésüknek.

Csupán azt nem sejtették, hogy milyen veszély leselkedik rájuk.

5.

A vulkáni kürtők mögött húzódó sötét völgy mélyén egy árnyék mozdult meg. Évszázadok óta itt rejtőzködött, senki és semmi nem zavarta meg a nyugalmát, és ha vadászni indult nem merészkedett túlságosan messzire odújától. Most, miközben felriadt álmából, és infravörös tartományban látó szemével érzékelte a roncs körül úszkáló kommandósokat, feltámadt az étvágya.

Csontpáncél borította, vörös teste kígyózó mozgással haladt előre a völgy kijárata felé. Ősi ösztön hajtotta, a ragadozó ösztöne. Uszonyainak erőteljes csapásai növelték sebességét, hosszúkás fejében száját szélesre tárta, felfedve tű éles fogait. Állkapcsának alsó részéből két, három méter hosszúságú, ostorszerű csáp lógott, mely az elsődleges támadófegyverét jelentette. Ölésre készen közeledett mit sem sejtő áldozataihoz.

A mertaurok jól ismerték ezt a fajta lényt, melyre ők csak egyszerűen Gyors halálként hivatkoztak. A Tanachid névvel illették, de nem szívesen beszéltek róla senkinek, olyannyira rettegtek a csúcsragadozótól. Kultúrájuk ősi félelem emlékét őrizte róla, amit szorgalmasan adtak tovább az újabb generációknak.

A teremtmény hangtalanul suhant el a forró gázokat és füstöt okádó kürtők mellett, majd villámgyorsan lecsapott első áldozatára. Az Avery nevű kommandós túl későn észlelte a veszélyt, így nem tudta elkerülni sem. Megpillantva a nála háromszor nagyobb lényt pánikba esett, és kétségbeesetten felkiáltott. Sugárfegyverét lendítve megpróbált tüzet nyitni támadójára, azonban a víz miatt mozdulata lassabb volt a megszokottnál, ami a vesztét okozta. A tanachid állkapcsából lógó, ostorszerű csápok szempillantás alatt körbetekerték, és mielőtt még felfoghatta volna, mi történik, égető fájdalom futott végig a testén. A kín olyan borzasztó volt, amihez foghatót még sosem tapasztalt. Ezúttal még speciálisan kialakított öltözete sem menthette meg. Több ezer voltos áram rázta a férfit a csápokon keresztül, és alig néhány lélegzetvételnyi idő múlva Avery megszűnt létezni. Elragadta a halál, ahogy elevenen megsült, aztán örökre eltűnt a lény fogai között.

A Hajnal osztag három másik tagja, mivel rádiókapcsolatban álltak Averyvel, hallották rémült kiáltását, így rögvest úszni kezdtek a roncs másik oldala felé, hogy kiderítsék, mi történt. Döbbenetük nem is lehetett volna nagyobb, mikor megpillantották a szörnyű lényt, ami azonnal felfigyelt mozgásukra, és habozás nélkül lecsapott rájuk. Kettőt rögvest elkapott elektromos csápjaival, de a harmadik férfinak még volt ideje tüzet nyitni az állatra. Csakhogy kézifegyverének plazmasugarai mit sem értek a teremtmény vastag csontpáncélja ellen. Végül a rémséges kreatúra, miután végzett áldozataival, teljes figyelmét a bosszantó emberre fordította.

Hamarosan belőle is csupán emlék és vér maradt hátra, de a Viperában tartózkodó Sazawát és embereit sikerült figyelmeztetnie, mielőtt szavait végleg elvágta a lény támadása. A parancsnok nem értette, mi történik odakint, de néhány másodperc múlva az egész roncs hevesen megrázkódott, és a felismerés, hogy valami nagy támadt rájuk a vért is megfagyasztotta az ereiben.

Ideje volt segítséget hívniuk.

6.

A Nolan Venlith nevű férfi, akit kihalásztak az óceánból megviseltnek tűnt, alig állt a lábán, és vízért könyörgött, annyira ki volt száradva. Így hát sietve az Orvosi részlegbe kísérték, ahol azonnal megvizsgálták, miközben inni és enni adtak neki, hogy visszanyerje az erejét. Miután nem találtak rajta sérülést, és a belső szerveit sem érte károsodás, Garret feltett neki néhány kérdést.

– A Vipera legénységéhez tartozik, Mr. Venlith?

– Így van, uram – bólintott a férfi, miután nagyot kortyolt a kezében tartott pohárból.

– Mi történt magukkal?

– Kalózok... támadtak ránk – felelt Nolan rövid hezitálás után. – Nem tehettünk semmit..., váratlanul ért minket a támadás.

– Ettől tartottam – dörmögte Garret. – Mit kerestek idekint egyáltalán, messze minden útvonaltól?

– Vészjelzést fogtunk, uram. Erikson kapitány úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha... reagálunk rá, ezért követni kezdtük a jelet. Sajnos kiderült, hogy csapda volt.

– Hol van a legénység többi tagja, és Erikson kapitány?

– A kapitány... halott, uram – bökte ki Nolan, és fátyolos szemekkel pillantott Garretre. – A barátaim többsége azon a hajón szolgált, szinte... mindenki odaveszett. Csak maroknyian éltük túl, de aztán a kalózok fogságába estünk. Szerencsére sikerült megszöknöm tőlük.

– Úgy tudtam, a kalózok nem szoktak foglyokat ejteni. A Galaktikus Unió mindenhol sikeresen felszámolta a rabszolgaságot a galaxisban.

– Sajnos nem mindenhol, kapitány – ingatta a fejét Nolan. – Ráadásul ez még csak a felszín. Nem messze innen található egy gazdag ásványtelér az óceán fenekén, és fölötte egy úszó erőd lebeg, a kalózok ideiglenes állomása. Itt tartják a foglyokat, akiket arra kényszerítenek, hogy nekik bányásszanak. A társaim szintén köztük vannak. Volt, aki már előttem is szökni akart, de elkapták, és alaposan megbüntették, később bele is halt. Nekem szerencsém volt.

– Szóval illegális ásványkitermelés folyik a körzetben. Ezért csalták ide magukat, hogy munkásokat szerezzenek?

– Pontosan, uram.

– Mi jár a fejében, kapitány? – kérdezte David, mivel az elsőtiszt látta, hogy Garret töprengeni kezdett valamin.

– Az, hogy ki kell szabadítanunk a foglyokat, és felszámolni a kalózok tevékenységét. Meg kell tudnunk, van-e másik Hibrid a közelben, és...

Garret szavait a kommunikációs tiszt felbukkanása zavarta meg. Troy Ferris szeplős, kivörösödött arca szinte egybeolvadt lángoló hajának színével, annyira kifáradt, miközben a hídról leszáguldott hozzájuk.

– Uram! Vé... vészhelyzet van! – lihegte Troy.

– Mi történt? – szaladt ráncokba Garret homloka.

– Sazawa parancsnok és az osztaga bajban vannak, kapitány.

7.

Kígyóként tekergő csápok nyomultak be időnként a roncs burkolatán keletkezett nyílásokon, megpróbálva elkapni és kihúzni a bent tartózkodókat. A tanachid mindig máshonnan próbálkozott, de egyelőre nem járt sikerrel. Elektromossággal töltött csápjai körül forrt a víz, valahányszor apró villanások futottak végig rajtuk, és volt, hogy egy-egy kisülés megcsapta a Hajnal osztag azon tagjait, akik nem vigyáztak eléggé.

A csápok elől a falakhoz húzódtak, máskor oldalra suhantak, vagy éppen kétségbeesetten igyekeztek elúszni előlük. Hiába választotta el a hidat több szint a hajó más részeitől, a roncson keletkezett sérüléseken keresztül a lény bárhol be tudott nyúlni, többször is felsértve csápjait, de a fájdalom csak növelte agresszivitását.

Vadul lökdöste a Viperát, odabent egyre zavarosabbá vált a víz, ami jelentősen rontotta a látási viszonyokat, hála a felkavarodott törmeléknek és iszapnak. Sazawa és az emberei ugyan többször is tüzet nyitottak a lényre, ám erőfeszítéseik vajmi keveset értek. A sugárfegyverek lövedékeit alig érezte meg a Tanachid, és minden egyes a csápokra leadott sorozat után a teremtmény még hevesebben kezdett el kutakodni leendő áldozatai után.

– Ha itt maradunk, előbb-utóbb elkap minket, parancsnok! – szólt rémülten a Renna nevű nő, aki újoncnak számított a csapatban. Máskor higgadt hangjába páni félelem vegyült, ami még a rádión keresztül is jól kivehető volt.

– Ha kimegyünk, sokkal sebezhetőbbé válunk – ragadta meg Renna vállát Sazawa, és maga felé fordította a nőt, hogy nyomatékot adjon szavainak. – Itt maradunk, és megvárjuk az Argót!

Ekkor megrázkódott a hajó, és a burkolat recsegni-ropogni kezdett, majd repedések hálózata futott végig rajta, ahogy a lény minden erejét bevetve megpróbálta szétroppantani. Sazawa és az emberei elszörnyedve figyelték a jelenetet, és hirtelen a fejük fölött az egyik repedés szélesedni kezdett, majd fokozatosan nyílássá alakult, amin keresztül megpillantották a tanachid egyik tányér nagyságú szemét.

Sazawa, észlelve a lehetőséget, tüzet nyitott a teremtményre, és a sárgán izzó plazmasugár eltalálta az állat látószervét, ami azonnal szétrobbant, akár egy tűvel kiszúrt luftballon. Mindent beborítottak a szerv véres kocsonyadarabjai. A tanachid fájdalmasan vonaglott, de hangszálak híján csak némán kínlódott, ám ezt követően teljesen megvadult, és rövid idő alatt szétnyitotta a Viperát. Csápjai villámgyorsan benyomultak a roncsba, és az osztag kétségbeesetten próbálta elkerülni őket.

Renna, aki korábban már pánikba esett, ezúttal nem tudta elkerülni végzetét, és az egyik csáp elkapta a lábát. Abban a pillanatban égető fájdalom hasított a testébe, ahogy az elektromosság végigszáguldott rajta, és vadul rángatózni kezdett a teste. Végső sikolya élesen visszhangzott társai fülében, mígnem a lény kirántotta a hajóból, egyenesen az összezáródó fogai közé.

Sazawa és a többiek elborzadva nézték a jelenetet, a tehetetlenséggel párosuló tudat, hogy nem tehettek semmit Rennáért szinte fizikai fájdalommal járt, azonban sokáig nem merülhettek el a gyászban. A tanachid ismét kinyúlt csápjaival, hogy újabb zsákmányt szerezzen magának, ám ekkor éles fény lobbant fel mögötte, kirajzolva hatalmas alakját, ragyogó aurát vonva az állat köré.

A Hajnal osztag először nem értette, mi történik, de aztán a felismerés elemi erővel csapott le rájuk, ahogy a ruhájukba épített rádión keresztül megszólalt Garret hangja.

– Kitartást, emberek! Megjött a lovasság.

Sazawa és az emberei megkönnyebbülten sóhajtottak, de feszülten figyelték, ahogy a tanachid szembefordult az Argóval, és a következő pillanatban a kapitány határozott hangja zengett a fülükben.

– Tűz!

A Hibrid ágyúiból plazmasugarak törtek elő, s ellentétben a Hajnal osztag fegyvereivel, nagyobb tűzerejük miatt jóval hatékonyabbnak bizonyultak. A tTanachid testébe újra és újra belemartak az izzó lövedékek, de nem adta magát könnyedén, vadul harcolni akart, csápjai ostorként csaptak le a hajó burkolatára. Az Argó azonban, bár beleremegett az ütésekbe, nem szenvedett károsodást, és Garret kíméletlenül fenn tartotta a tűzparancsot. Hamarosan a plazmasugarak végül szó szerint darabokra vágták a teremtményt, ahogy átégették páncélját, húsát és csontjait. Ennek ellenére utolsó erejével még egyszer rátámadt az Argóra, mielőtt kilehelte a lelkét, és maradványai a fenékre süllyedtek, ahol még rángatózott egy darabig, aztán mozdulatlanná dermedt.

Garret megkönnyebbült sóhajt hallatott, majd egy szívdobbanásnyi idő után megtörte a beállt csöndet.

– Hozza be az embereit, Sazawa parancsnok!

8.

– Milyen messze van a kalózok tanyája? – kérdezte Garret Nolant, miután a Hajnal osztag visszatért a hajónapló adataival, és, hogy eltereljék figyelmüket elvesztett társaikról, nekiláttak feldolgozni az információkat. Garret szintén igyekezett az előttük álló küldetésre összpontosítani inkább.

Mindig nehezére esett megemésztenie, ha veszteség érte a legénységet, és bár nem volt vallásos, elmormogott egy imát az elesettekért. Nem szívesen nézett elébe a percnek, mikor meg kell majd írnia a gyászjelentést a halottak családjainak, de tudta, hogy mindez elkerülhetetlen. Kapitányként a kötelességei közé tartozott. Jelenleg azonban még élő személyek várták a segítséget, akik rabságban sínylődtek, így hát először róluk kellett gondoskodniuk.

– Körülbelül, figyelembe véve a Hibrid sebességét, két órányira – felelt Nolan, akit időközben leültettek a hídon, de előtte adtak neki egy másik, szintén kék ruhát, ami száraz és szakadásmentes volt. Úgy nézett ki benne, mintha ő is a fedélzeten szolgáló tisztek egyike lett volna.

– Akkor jobb lesz, ha minél előbb indulunk! – szólt Garret, majd kiadta a parancsot, és az Argó mozgásba lendült. Nolan még korábban megadta nekik a szükséges koordinátákat, így teljes sebességgel indultak a cél felé.

– Ugye van terve, kapitány? – pillantott a felettesére David.

– Nekem mindig van tervem, Mr. Fischer – mosolyodott el halványan Garret.

– Remélem, tényleg tudja, mit csinál, uram! – szólt közbe Nolan. – Ezek a haramiák nem ismernek könyörületet.

– Ha így van, akkor mi sem fogunk, Mr. Venlith! – ígérte Garret, miközben helyet foglalt kapitányi székében. – Találkozott a vezérükkel?

– Sajnos igen – sóhajtott Nolan, és enyhén megborzongott. – Kegyetlen zsarnok, ugyanakkor ravasz és intelligens.

– Egy jó kalóz ismérvei – fintorodott el a kapitány. – A nevét nem tudja véletlenül?

– Nem mutatkozott be, uram – tárta szét a kezeit bocsánatkérően Nolan.

– Értem, és a bázisuk? Mire számítsunk, mikor odaérünk?

– Nos..., az építmény kör alakú, a falakat használaton kívüli, szedett-vedett vízi járművek alkotják. Az egész egy újrahasznosított roncstemető tulajdonképpen. Függőhidak és fémfolyosók kötik össze a hajókat, azokon keresztül lehet közlekedni az erődben. Minden egyes hajó más célt szolgál, van amelyik zárkaként funkcionál, egy másik az étkező, vagy éppen raktár, de akad olyan is, amiben hálófülkék találhatók. A kör közepén helyezkednek el az egyszemélyes bányagépek, melyekkel a rabok a víz alatt tudnak dolgozni. Több méter hosszú, hajlékony légcsövek kötik össze őket egyetlen nagyméretű oxigéntartállyal, így senki nem szökhet meg velük munka közben, mivel hamar megfulladnának. Az építmény alulról nyitott, csupán négy forgatható plazmaágyú vigyázza az erőd biztonságát a mélyből érkező fenyegetések ellen.

– Érdekes – simított végig az állán Garret. – Mi a helyzet a felszíni védelemmel?

– Nem láttam, hogy rendelkeznének ágyúkkal a víz fölött. Mindössze egyetlen korvett típusú hajó vesztegel az állomás mellett, a Viperát is azzal támadták meg. Ezen felül még hat siklóval rendelkeznek, illetve már csak öttel, mivel elkötöttem az egyiket szökés közben. A kibányászott ásványokért kétnaponta érkezik egy űrhajó, ami aztán elszállítja az árut.

– Ügyes munka, úgy tűnik, alaposan kiterveltek mindent. Köszönöm az információt, Mr. Venlith! Remek a megfigyelőképessége, Erikson kapitány büszke lenne magára.

– Köszönöm, uram! – tisztelgett Nolan, lelkesen csillogó szemekkel. – Most, hogy válaszoltam a kérdéseire, esetleg szeretné, hogy elhagyjam a hidat?

– Maradjon csak, Nolan! – ingatta a fejét Garret. – Még szükség lehet a tapasztalatára.

– Igenis, kapitány! – mosolyodott el a férfi.

9.

A kalózok bázisának távoli, apró alakja megtörte a horizontot, és Garret a székéből felállva, összehúzott szemöldökkel bámulta az építményt. Az Argó egy helyben lebegett, biztonságos távolságban, szinte már ráfeküdve a vízre. A kapitány bízott benne, hogy jelenlétük észrevétlen maradt, de a biztonság kedvéért végül mégis kiadta az utasítást, hogy merüljenek a víz alá. Miután csak a nagy kékség vette körül őket, Garret a tisztek kíváncsi pillantásaitól kísérve félrehúzta az elsőtisztet.

– Rendelj el folyamatos harckészültséget, David! – suttogta bizalmasan a kapitány.

– Mire készülsz, Garret?

– Mentőakcióra. Álljatok készen! Beszélek Sazawa parancsnokkal.

– Intézkedem, uram! – váltott hivatalos hangnembe David, és Garret hálásan megveregette a férfi vállát.

– Köszönöm, Mr. Fischer!

Nolan, akárcsak a többiek, érdeklődve figyelték a jelenetet, bár a kapitány és az elsőtiszt szavait nem hallhatták, ami csak fokozta kíváncsiságukat.

– Mit tervez a kapitány, Mr. Fischer? Talán segíthetnék valamiben... – lépett közelebb Davidhez Nolan, miközben Garret elhagyta a hídat.

– Sajnos mindent nekem sem köt az orromra, Mr. Venlith. Ne aggódjon! Horne kapitány sosem szokott ok nélkül cselekedni.

– Legyen igaza, Mr. Fischer! – dörmögte Nolan, és hosszasan bámult Garret után.

***

Sazawát az alsóbb szinteken, technikusok társaságában találta meg, akik azon ügyködtek, hogy feldolgozásra kerüljenek a Vipera hajónaplójából kinyert adatok. Garret felbukkanásakor mindannyian tisztelegtek, majd a kapitány intésére folytatták a munkát.

– Jó, hogy megjött, uram! – szólt Sazawa. – Úgy tűnik, hogy megsérültek a fájlok a hajót ért támadás közben, időbe fog telni áthidalni a hibás kódokat, hogy olvashatóvá váljon a napló.

– Számítottam valami hasonlóra – fintorodott el Garret. – Most azonban más miatt jöttem. Beszélnünk kell, parancsnok!

– Hallgatom, uram.

– Attól tartok, ismét szükség lesz az osztagra – bökte ki Garret, majd ezt követően David hangja visszhangzott végig a hajón, kihirdetve a harckészültséget, melynek következtében a legénység méhkas módjára bolydult meg. – Tudom, hogy a néhány órával ezelőtti események, és a csapatot ért veszteségek fényében...

– Ne folytassa, kapitány! – szólt közbe Sazawa halkan. – Tudja jól, hogy számunkra mindig a küldetés marad az első. Gyászolni... később is ráérünk majd.

– Biztos benne, hogy az emberei készen állnak egy újabb bevetésre ilyen hamar?

– Semmi kétség, uram. Kemény fából faragták őket, alapos kiképzésben részesültek.

– Jól van! Bízom az ítélőképességében – biccentett Garret, és Sazawa hirtelen vigyáz állásba vágta magát.

– Mi lenne a feladat, kapitány?

– Amihez a legjobban értenek, parancsnok – mosolyodott el halványan Garret.

10.

– Pajzsok és a fegyverrendszer állapota? – kérdezte a kapitány, miután visszatért a hídra, és parancsot adott az indulásra.

Az Argó, akár egy vadászó ragadozó, harcra készen suhant a víz alatt zsákmánya, a kalózok tanyája felé.

– Hetven százalékos a pajzsok töltöttsége, kapitány – felelt Julia. – A fegyverrendszer teljesen működőképes.

– Kitűnő. Van aktivitás az ellenség részéről?

– Csak minimálisan, uram. Egy nagyobb hajót érzékelnek a szenzorok, valószínűleg a Mr. Venlith által említett korvett az. Ezen kívül néhány kisebb egység mozgolódik.

– Kijöttek a siklók – jegyezte meg Nolan. – Általában a bányagépek indulása előtt szokták ezt csinálni, hogy felmérjék biztonságos-e a környék. Korábban adódtak problémák a helyi élővilággal, ahogy hallottam. Valószínűleg holnap ismét érkezik egy transzport.

– Akkor jobb lesz, ha minél előbb cselekszünk – szólt Garret.

– Frontális támadásra készül, uram? – érdeklődött Nolan, de a kapitány megrázta a fejét.

– Kihasználjuk a meglepetés erejét, Mr. Venlith – felelt Garret, majd a navigációs tiszthez fordult. – Milyen messze vagyunk a céltól, Mr. Hann?

– Nagyjából hatszáz méterre, uram.

– Húzza be a féket, Mr. Lam!

– Igenis, kapitány! – engedelmeskedett a göndör hajú pilóta, és az Argó érezhetően lassulni kezdett, majd végül teljesen megállt.

Ekkor Garret az elsőtiszthez fordulva bólintott, hogy adja ki a parancsot, amit korábban megbeszéltek, mire David habozás nélkül rádiócsatornát nyitott a Hajnal osztaghoz.

– Indulhatnak, Sazawa parancsnok!

Alighogy kimondta, az Argó alján kinyílt egy légzsilip, és öt kommandós úszott ki belőle, kezükben valamennyien fegyvereket szorongattak. Tudták, mi a dolguk, készen álltak végrehajtani küldetésüket, így egy percet sem vesztegetve indultak a kalózok bázisa felé. Sazawa és Garret alaposan átbeszélték a tervet, ha minden jól fog menni, akkor valószínűleg sikerrel járnak majd. Persze, mindketten tisztában voltak vele, hogy váratlan fordulat bármikor bekövetkezhet, ezért nem árt felkészülni a legrosszabbra.

Az osztag, ahogy teltek a hosszúra nyúló percek, egyre közelebb jutott a bázishoz, majd hamarosan kirajzolódtak előttük a gyűrű alakú erőd aljára szerelt plazmaágyúk, ahogy Nolan leírta azokat. Szaporábban kezdett verni a szívük, de szerencsére az ágyúk érzékelői nagyobb méretű célpontokra voltak kalibrálva, így Sazawa és az emberei baj nélkül átúszhattak közöttük. Mindeközben Garret újabb parancsokat adott a legénységének, és az Argó ismét mozgásba lendült.

Mire a Hajnal osztag elérte a kalózok bázisát az Argó a felszín felé fordult, és áttörve a víztükröt felfedte magát az ellenség előtt. A Hibrid felbukkanása teljes káoszt robbantott ki, ám pontosan ez volt a cél.

11.

Sazawa és az emberei mozdulatlanul figyelték, ahogy a vészriadót jelző sziréna hangjára a kalózok mozgolódni kezdtek. A víz alól elmosódott körvonalaik látszódtak csupán, miközben tucatjával, sugárvetőket szorongatva rohantak a falakra, hogy megnézzék maguknak váratlan vendégüket. Mikor már semmi nem mozdult a Hajnal osztag kiemelkedett a vízből, és sietve kimásztak a legközelebbi platformra, majd bevetették magukat a mögöttük nyitva tátongó ajtón. Egy hosszú folyosón találták magukat, ahol csövek, neonfények és a falakat borító rozsda fogadta őket.

Alig tettek meg néhány métert, máris szembetalálkoztak egy szakállas férfival, aki egy másik folyosóról érkezett, ám reagálni már nem maradt ideje. A parancsnok lövése pontosan a vállán találta el, amitől a kalóz elvágódott, és a következő pillanatban egy sugárvető csöve szorult az álla alá.

– Hol tartjátok a foglyokat? – sziszegte halkan Sazawa, mialatt emberei körbevették őket, hogy védelmet biztosítsanak, ha véletlenül ellenség bukkanna fel ismét. – Beszélj, vagy ledurrantom a fejedet!

A haramia érzékelte hangjából, hogy nem viccel, ezért meg sem próbált ellenállni, inkább válaszolt a kérdésre. Sajgó válla, valamint égett húsának illata szintén meggátolták abban, hogy ostobaságot csináljon.

– Csak.. csak tovább a folyosón, és... a következőn balra az utolsó ajtón.

– Köszönöm! – biccentett Sazawa, majd fegyverének tusával halántékon vágta a férfit, aki ájultan elterült a padlón, aztán az embereihez fordult. – Gyerünk!

Parancsára máris a nyomába szegődtek, mialatt elindultak a folyosó vége felé, ahol egy másik ajtó várta őket, amit óvatosan kinyitva egy újabb szűk járat tárult a szemük elé. Libasorban nyomultak előre, érzékszerveikkel folyamatosan környezetüket pásztázva, de egyelőre nem érzékeltek veszélyt. A kalóz válaszát megfogadva végül befordultak az utolsó ajtón balra, és legnagyobb meglepetésükre egy étkezőben találták magukat, ahol tucatnyi haramia tartózkodott.

Meglepett pillantások szegeződtek rájuk, de a kalózok már készültek, hogy csatlakozzanak társaikhoz a falakon, így éppen a fegyvereiket ellenőrizték, mikor az osztag felbukkant a helyiségben.

– A francba! – mordult fel Sazawa, és felkiáltott. – Fedezékbe!

A csapat máris mozgásba lendült, és a következő pillanatban izzó plazmasugarak szelték át a levegőt, ahogy az ellenség tüzet nyitott rájuk. Szikraeső hullott a nyakukba, füst marta az orrukat, de az osztag, miután fellöktek egy asztalt, hogy az mögött keressenek menedéket, nem maradt adós a válasszal. Vad tűzharc alakult ki a két csoport között, és akárcsak odakint, az étkezőben is elszabadult a pokol.

***

– Növelni az elülső pajzsok energiáját! – szólt nyugodtan Garret.

Ahogy várható volt ellenállásba ütköztek, miközben kétszemélyes, lekerekített orrú siklók indultak meg a Hibrid felé. Utasaik kézifegyverekkel lövöldöztek a hajóra, melyek ugyan nem tudtak kárt tenni benne, azonban zavaró tényezőnek számítottak, főleg, mivel az egyikben ülő kalóz rakétavetővel rendelkezett. A plazmabombákat tartalmazó fegyver minimálisan tudta csak csökkenteni a pajzs energiáját, de láthatóan a sikló bőven tele volt pakolva bombákkal. Vakmerően közelítette meg a hajót, majd távolodott el tőle, újra meg újra tüzet nyitva a Hibridre. Ám a haramia bátor akciója nem sokáig tartott, mivel egy pontos lövés az Argóról megsemmisítette a siklóját. Társai azonban ezt látva sem adták fel. A hajóhoz képest apró vízi járművek úgy rajzottak az Argó körül, akár a mérges darazsak.

Garret azonban nem aggódott a siklók miatt, figyelmét valami más kötötte le, melynek láttán önkéntelenül felszisszent, és az ujjai ökölbe szorultak. A külsőleg megviselt, különféle típusú hajókból álló, gyűrű alakú erőd oldalain apró nyílások jelentek meg hirtelen. A kapitány szeme elkerekedett a felbukkanó plazmalövegek láttán, melyek azonnal tüzelni kezdtek. Az Argó minden egyes találattól hevesen megrázkódott, ráadásul a Nolan által említett korvett is megjelent a csatatéren. A gömb formájú hajótest egy bizarr pókra emlékeztetett, ahogy két oldalra kinyúló szárnyain siklott a vízen. Ezek a fajta korvettek népszerű járműnek számítottak a kalózok között, és bár képesek voltak űrhajóként funkcionálni, leginkább a vízen mutatták meg valódi képességeiket.

– Kitérő manőver, Mr. Lam! – utasította a pilótát Garret, mire az Argó is mozgásba lendült. – Ne legyünk könnyű célpont!

– Igenis, kapitány! – biccentett Isaac, és a pilóta mindent megtett, hogy ne okozzon csalódást.

A Hibrid, miközben viszonozta a tüzet, oldalra húzott, majd néhány méter után balra fordulva nekilátott, hogy megkerülje az ellenség bázisát. Plazmasugarak izzó nyalábjai röpködtek körülötte, ahogy a siklók és a korvett a nyomába eredtek. Az erőd ágyúi többször eltalálták, éles villanások és robbanások kíséretében, azonban a hajó pajzsai egyelőre kitartottak.

Hosszú percekig zajlott az üldözés, ám ekkor Garret parancsára az Argó egy keskeny ívet leírva szembefordult ellenfeleivel, és a lövegeiből izzó nyalábok törtek elő. A plazmasugarak több siklóval is végeztek, ahogy darabokra robbantották azokat. Egy lövedék a korvettet is eltalálta, de annak ellenére, hogy lyukat égetett a gömb alakú testbe, komoly kárt nem okozott benne. Az Argó elhúzott a kalózok között, éppen csak elkerülve a korvett ágyúiból kicsapó sugarakat, melyek több méter magas vízfalat robbantottak a magasba, ahogy becsapódtak az óceánba. A korvett és a megmaradt siklók ismét a Hibrid nyomába eredtek, ami ekkor hevesen megrázkódott az erődből érkező rakétától, mely oldalba kapta a hajót.

– Harminc százalékkal csökkent a pajzsok ereje, kapitány! – jelentette Julia, szemében aggodalom csillant.

– Úgy tűnik, van néhány komolyabb fegyverzetük is – fintorodott el David, majd az egyik konzolba kapaszkodó Nolanhez fordult. – Mintha elfelejtett volna említést tenni erről a részletről, Mr. Venlith.

– Én fogoly voltam ott, Mr. Fischer. Honnan tudhattam volna róla?

– Most nincs időnk vitatkozni, uraim! – szólt Garret. – Minél tovább magunkra vonjuk az ellenség figyelmét, annál nagyobb esélyt adunk a Hajnal osztagnak.

– Tűzerő tekintetében nem áll jól a szénánk, kapitány – jegyezte meg David, és baljós szavait egy újabb találat kísérte, amitől enyhe remegés futott végig a hajótesten.

– Majd meglátjuk – dörmögte Garret komoran.

12.

Az étkezőben valóságos állóháború alakult ki, ahogy a két harcoló csoport fedezékbe húzódott a fémből készült asztalok mögött. A helyiség két ellentétes végéből lövöldöztek egymásra folyamatosan, hosszú perceken keresztül.

– Beszorítottak minket, uram! – jegyezte meg a Brand nevű kommandós.

– Észrevettem – dörmögte fogcsikorgatva Sazawa, majd kinyúlt fedezéke mögül, és vaktában tüzet nyitott. Csak remélte, hogy eltalált valakit, de ha mást nem is sikerült elérnie, legalább kordában tartotta a kalózokat.

Reménye azonban hamar szertefoszlott, miután ellenfeleik megunták a patthelyzetet, és négyen megpróbálták oldalba támadni az osztagot. Miközben lekushadva, fürgén megközelítették Sazawa embereit, társaik végig tűz alatt tartották a behatolókat. A kommandósok még kinézni sem tudtak az asztal mögül, annyira sok plazmanyaláb ostromolta fedezéküket. Ellenfeleik heves támadása viszont felkeltette a parancsnok figyelmét, aki először nem értette, miért tüzelnének egyfolytában az asztalra mindenféle cél nélkül, de aztán rádöbbent, mi történik, és jelzett az embereinek, hogy legyenek résen.

Figyelmeztetése még épp időben érkezett, mivel alighogy kimondta máris feltűnt a négy kalóz. Két oldalról próbálták meglepni őket, ám a Hajnal osztag alapos kiképzésben részesült. Eddig fél térdre ereszkedett tagjai hasra vetették magukat, éppen csak elkerülve a kilőtt plazmasugarakat, majd ők is tüzet nyitottak. Három kalózt azonnal leszedtek, ahogy izzó lövedékeik lyukat égettek mellkasukba, keményen a falhoz vágva a támadókat. Negyedik társuk dühösen kiáltva visszalőtt, és oldalra vetődve megpróbált átugrani egy asztalt, csakhogy mielőtt lecsúszhatott volna annak túloldalára egy nyaláb az arcába csapódott. Mire a padlóra zuhant már halott volt. Égett hús gyomorforgató szaga terjengett a levegőben utána.

A haramiák, látván társaik bukását, ismét össztüzet zúdítottak az osztagra.

– Nincs most erre időnk! – sziszegte Sazawa dühösen. – Minél tovább maradunk itt, annál inkább kockáztatjuk, hogy mások is felfigyelnek a harcra.

– Mit javasol, uram? – pillantott kérdőn felettesére az Alice nevű kommandós, hátát az asztal lapjának vetve. Két másik társuk eközben tűzpárbajt vívott a kalózokkal, ahogy időnként viszonozták a rájuk szórt áldást.

– Nos..., úgy tartják, legjobb védekezés a támadás – vont vállat Sazawa.

– Hat sornyi asztal választ el minket tőlük, parancsnok – jegyezte meg Brand, és lebukott egy nyaláb elől.

– Kockázatos, de szorít minket az idő. Órákig lövöldözhetünk itt az étkezőben, ha nem teszünk valamit.

Tudták, hogy igaza van, ezért mérlegelték az esélyeiket, és végül döntésre jutottak. Ekkor az egyik kalóz felkiáltott, ahogy fegyvere szétrobbant a kezében, mikor találat érte, s a lökéshullám hátravetette a szakállas férfit, aki azonban csak néhány zúzódást szenvedett. Szinte azonnal felpattant, és egy elektrotőrt szorongatva, vérben forgó szemekkel rohamra indult az osztag fedezéke irányába. A szúrófegyverrel igen csúnya sebeket lehetett ejteni, mivel a pengén keresztülfutó elektromosság még a csontokat is képes volt megégetni, ahogy a szöveteken áthaladva szétroncsolta azokat. Csakhogy a férfi nem jutott a kommandósok közelébe, Sazawa lövése még időben leterítette. Mintha csak ez lett volna a jel, a Hajnal osztag tagjai előugrottak a feldöntött asztal mögül, és legyező alakban szétszóródva indultak előre, folyamatosan tüzelve ellenfeleikre.

Az öt kommandós egyazon ritmusban mozgott, kiképzésük beleivódott az izmaikba, rendezett vonalukat bármiféle kommunikáció nélkül képesek voltak tartani. Ezzel szemben a kalózok csapata szedett-vedett banditákból állt, akik nem tudtak összedolgozni hatékonyan, és ez lett a vesztük. Az öt kommandós közül hárman össztüzet zúdítottak rájuk, a fedezékül szolgáló asztalukról folyamatosan szikrák hulltak a nyakukba, és ha valamelyikük megpróbált visszalőni az osztag maradék két tagja azonnal leszedte. Néhány másodperc múlva teljesen körbeállták a kalózok menedékét, akikből már csak ketten maradtak életben, és most ők is eldobták a fegyvereiket. Kezüket magasba tartva, térden állva bámultak legyőzőikre, szemükben harag lángolt, de ellenállásuk végképp megtört, ahogy farkasszemet néztek a rájuk szegeződő sugárvetők csöveivel.

– Mi legyen velük, parancsnok? – kérdezte Brand, aki legszívesebben megszabadult volna a bűnözőktől.

– Nyugalom! – tette a férfi vállára a kezét Sazawa, aki érzékelte az indulatot Brand hangjában. – Magunkkal visszük őket, szépen megmutatják nekünk a zárkát, ahol a foglyokat tartják.

Rövid szünetet tartott, majd szigorú tekintetét a kalózokra szegezte.

– Ha mégsem akarnának segíteni, akkor viszont csatlakozhatnak barátaikhoz a túlvilágon! Melyik a vonzóbb alternatíva, uraim?

A szőke hajú haramia és kopasz társa ezt hallván inkább az együttműködést választották. Hamarosan a társaság elhagyta a csatatérré vált étkezőt.

13.

Hála az erőd lövegeinek a korvett méltó ellenfélnek bizonyult az Argó számára. Többször is megkerülték a kalózok bázisát, miközben egymást hajszolták. Plazmasugarak röpködtek a levegőben, rakéták süvítettek a víz fölött, és robbanások hangjai törték meg az óceán nyugalmát. A Hibrid pajzsainak energiája rohamosan kezdett csökkenni a becsapódó lövedékek következtében, ám Garret nyugalmát úgy tűnt, semmi nem tudja megrendíteni. Időközben, ahogy parancsára az Argó jobbra-balra cikázva igyekezett kitérni a nyalábok elől, sikerült szétzúzniuk a siklókat, melyek túl lassúnak vagy éppen vakmerőnek bizonyultak, és közel merészkedtek hozzájuk. Hamarosan már csak a korvett, valamint az erőd maradt, amivel számolniuk kellett.

– Pajzsok húsz százalékon, kapitány! – jelentette feszülten Julia.

– Rosszul áll a szénánk, kapitány – szólt Nolan, aki meglehetősen nyugtalannak tűnt. – Lehet, hogy tárgyalnunk kellene velük inkább, mintsem tovább rontani az esélyeinket. Én csak vendég vagyok a hajón, de úgy látom, alábecsültük a kalózokat.

– Még néhány találat, és áttörik a védelmünket – jegyezte meg David, figyelmen kívül hagyva, amit Nolan mondott, bár kénytelen volt elismerni magában, hogy jelenleg elég valószínű az összecsapás negatív végkimenetele. – Valamit csinálnunk kéne azzal az átkozott korvettel a hátsónkban, uram.

– Őrizze meg a nyugalmát, Mr. Fischer, és maga is Mr. Venlith! – szólt Garret, futó pillantást vetve az első tisztre, mialatt ismét megrázkódott a hajó. – Az erőd a főellenfél, nem a korvett.

– Én azért nyugodtabb lennék, ha nem lihegne a sarkunkban az a monstrum, uram.

– Nos..., talán már valóban eleget hajkurászott minket – töprengett hangosan Garret, majd újabb parancsot adott. – Forduljon támadó pozícióba, Mr. Lam!

– Igenis, kapitány! – biccentett a göndör hajú pilóta, és Isaac máris engedelmeskedett, mire az Argó keskeny ívet leírva szembefordult a korvettel, továbbra sem csökkentve sebességét. Úgy száguldottak az ellenséges hajó felé, akár a régi korokban egy kilőtt puskagolyó.

– Mire készül, uram? – kérdezte halkan Nolan, és elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy a korvett egyre csak nagyobbá vált közeledtükre, miközben az vadul tüzelt rájuk a lövegeivel.

Garret azonban ura volt a helyzetnek. Mielőtt az Argó túlságosan közel ért volna a másik hajóhoz, hirtelen lelassult, és az orra belehasított a vízbe, ahogy néhány másodperc alatt a felszín alá merült. A korvett, mely szintén mozgásban volt, átszáguldott a ponton, ahol az előbb még a Hibrid tartózkodott. Azonnal lelassított, aztán megfordult, mikor a legénysége rájött, mi történik, de már késő volt. Az Argó néhány méterrel a korvett mögött ismét kiemelkedett a vízből, szinte áttörve annak felszínét, majd pillanatokon belül célba vette az ellenséges járművet.

– Tűz! – hangzott el Garret utasítása, és az Argó lövegeiből izzó plazmanyalábok törtek elő, megszórva a korvett gömbölyű hajótestét.

A lövedékek egy része csupán súrolta a burkolatot, ám a többi lyukakat égetett bele, és néhány magát a hajtóművet találta el, mely ennek következtében súlyos láncreakciót indított el, ahogy szikrákat hányva berobbant. A következő pillanatban a korvett megrázkódott, és lángok csaptak ki belőle, majd egy hatalmas robbanás hatására darabokra szakadt. Füst és törmelék szállt a levegőben, miközben a szárnyaira támaszkodó hajó összerogyva a vízbe borult, és elnyelték a hullámok.

A látvány megdöbbentette az erődben tartózkodó kalózokat, így az ottani plazmaágyúk elhallgattak egy lélegzetvételnyi időre, de aztán ismét tüzet nyitottak a Hibridre. Az Argó azonban újra mozgásba lendült, és egyre nagyobb sebességre kapcsolva kezdett el körözni a gyűrű alakú épület körül.

Ekkor történt, hogy David jelzést kapott az alsóbb szintekről a személyi kommunikátorán. Az egyik technikus kereste, aki a Vipera hajónaplójából származó adatok helyreállításán dolgozott egész idő alatt néhány kollégájával. Az elsőtiszt figyelmesen hallgatta jelentését, aztán homlokráncolva a kapitányhoz lépett.

– Helyreállították a Vipera hajónaplóját, uram. A technikusok most értesítettek, azt kérik, hogy személyesen menjünk le hozzájuk.

– Most? – fordult kérdőn az elsőtiszthez Garret. – Nem igazán a legjobb pillanat.

– Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha eleget tennénk a kérésüknek – halkította le a hangját David, és a tekintete azt sugallta, hogy valami fontos dologról lehet szó.

– Jól van, Mr. Fischer! – állt fel Garret. – Akkor menjünk. Tartsa a pozíciónkat, Mr. Lam! Igyekezzen, nehogy eltaláljanak minket azok a plazmaágyúk!

– Igenis, kapitány!

Ezt követően mindketten távoztak, kérdő tekintetektől kísérve, de bármennyire is furcsállták a helyzetet a tisztek, egyelőre kénytelenek voltak magyarázat nélkül folytatni a munkájukat. Nolan, akinek nem jutott feladat, homlokráncolva, komor gondolatoktól gyötörve bámult David és Garret után.

Rossz érzés kúszott fel a gerincén, mely olyan volt, akár egy jeges érintés.

14.

Sazawa és az emberei egyre feszültebbé váltak, ahogy beljebb hatoltak az erődben. Az összehegesztett hajókból álló építmény belseje egy labirintusra emlékeztetett szűk járatai miatt, melyekből különböző folyosók ágaztak szanaszét. Minden sarkon ellenségre számítottak, ujjaik viszkettek fegyvereik ravaszán, azonban kiképzésüknek hála kordában tartották félelmeiket.

Odakintről a plazmaágyúk lövéseinek hangjai tompán hatoltak el hozzájuk, tudták, hogy egyre jobban sürgeti őket az idő. Két túszuk engedelmesen vezette őket, és végül baj nélkül elérték a zárkaként funkcionáló hajó rakterét. A két kalóz némi noszogatást követően kinyitotta a kódzáras fémajtót, és a benti félhomályban az osztag tagjai tucatnyi lesoványodott, ápolatlan külsejű foglyot pillantottak meg. Nők és férfiak vegyesen néztek velük farkasszemet, meglehetősen rossz körülmények között: a helyiségben mindent nyálka és rozsda borított, gyomorforgató bűz csapta meg őket, mivel még WC-t sem biztosítottak számukra fogva tartóik. Csupán az egyik sarok állt rendelkezésükre, ha rájuk jött a szükség.

Legyűrve undorát, Sazawa belépett a helyiségbe, majd közölte velük, hogy eljött a szabadulásuk ideje, de beletelt pár percbe mire felfogták szavainak értelmét. A fogságban töltött idejük alatt megtört az ellenállásuk, szinte már megszokták zárkájukat, tompa bágyadtság uralkodott el rajtuk, amiből nem volt egyszerű kitörniük. A parancsnok győzködésére végül mégis összeszedték magukat, és kilépve börtönükből mintha ismét visszatért volna a fény a szemükbe. A kommandósok ezután belökték az egyik kalózt a bűzös helyiségbe, és rázárták az ajtót. Ezt követően a másikhoz fordulva rászegezték a fegyvereiket.

– Mi.. mit akarnak tenni velem?

– Egyelőre semmit, ha továbbra is jól viselkedik – felelt Sazawa. – Mindössze annyit várunk el magától, hogy vezessen el minket a Vezérlőterembe, ahonnan a lövegeket irányítják.

– Maguk megőrültek! Azt hiszik, egyszerűen besétálhatnak oda?

– Inkább arra gondoltunk, hogy ha kell, akkor erőszakkal behatolunk – vágott vissza Brand, és a férfi kaján vigyorgása jól mutatta, mennyire elemében érzi magát akció közben, szinte már vágyott rá.

– Nem mintha lenne választása, de nem ajánlom, hogy megtagadja az együttműködést, ha kedves az élete!

– Ugyan már! – horkantott a kalóz, és kacagni kezdett. – Maguk nem bűnözők, nem ölnének meg egy fegyvertelen embert hidegvérrel.

Sazawa ekkor szobormerev arccal enyhén megmozdította sugárvetője csövét, és meghúzta a ravaszt, mire egy sárgán izzó plazmasugár tört elő a fegyverből. A lövedék egyenesen a kopasz férfi lába elé csapódott, aki ijedtében hátraugrott, de a kommandósok megragadták a karjait, és visszatolták a helyére, ahol az előbb állt.

– A következő lövés már fájni fog, ha nem tetszik a válasza! – figyelmeztette Sazawa.

– Jó..., rendben van! Megteszem.

– Okos fiú! – paskolta meg a férfi arcát a parancsnok, aztán az osztaghoz fordult. – Jól van, emberek! Itt az ideje, hogy végrehajtsuk küldetésünk második felét. Brand! Te és Alice vigyétek ki a túlélőket! Tudjátok a dolgotokat, csak csináljátok úgy, ahogy megbeszéltük. Én és a többiek még maradunk egy kicsit.

– Igenis, parancsnok! – fintorodott el Brand, aki legszívesebben Sazawával tartott volna, azonban nem állt szándékában megtagadni a parancsot.

– Remélem, a kapitány a közelben lesz, hogy felvegyen minket! – jegyezte meg az Alice nevű kommandós.

– Én is ebben bízom. Sok szerencsét! – bólintott Sazawa.

Alice és Brand kezet fogtak a parancsnokukkal, aztán a Vipera megmaradt legénységével a hátuk mögött útnak eredtek. A Hajnal osztag másik fele egy darabig mozdulatlanul bámult utánuk, mígnem ők is elindultak végrehajtani, amire vállalkoztak.

15.

– Nos? Mi volt olyan fontos, hogy le kellett fáradnom ide a hídról? – érdeklődött Garret, miután Daviddel megérkeztek a gépházba.

Egyetlen szőke hajú technikus fogadta őket, aki egy holokockát tartott a kezében, miközben kihúzva magát tisztelgett.

– Pihenjen, Marcus! – intett a kapitány. – Miről van szó?

– Sikerült helyreállítani a Vipera hajónaplóját, uram, és gyorsan áttanulmányozva a bejegyzéseket belefutottam egy eseménybe, ami a Hibrid utolsó előtti napján történt. Aznap este, nem messze a koordinátáktól, ahol megtaláltuk a hajót, Erikson kapitány és a legénysége kimentettek egy személyt az óceánból – magyarázta Marcus Berrett, majd ujjai táncot jártak a holokocka felszínén, mire az eszköz fölött megjelent egy hologram, ami egy a hajó kamerái által rögzített videót mutatott.

Garret és David látták, ahogy a Vipera legénysége a hajóba segít egy alakot, aki kimerültségében a padlóra zuhan, majd engedelmesen tűri, hogy felemelve az Orvosi részlegbe cipeljék, mialatt törülközőkbe bugyolálták. Ebben nem volt semmi meglepő, mivel a Poszeidónon igencsak hidegek tudnak lenni az éjszakák az óceán közepén, ám a kimentett férfi arcának látványa annál inkább megdöbbentette a kapitányt és az első tisztet. A videón ugyanis Nolan Venlithre ismertek, és miközben a zavarba ejtő képsorok újra és újra megismétlődtek a felvételen, Garret fejében kérdések sokasága kavargott. Először nem értette, mi ez az egész, de aztán a felismerés villámcsapásként hasított az elméjébe. Dühében ökölbe szorította az ujjait, aztán Davidhez fordulva előhúzta a sugárvetőjét.

– Utálom, amikor megpróbálnak átverni. Azt hiszem van egy kis beszélgetnivalónk Mr. Venlith-el.

– Egyetértek – bólintott David, és ő is előhúzta az oldalán lógó fegyverét.

Abban a pillanatban fülsértő szirénázás reszkette meg a levegőt, és mindenhol vörös fények gyulladtak ki, majd ezt követően a zaj elhalkult, és egy ismerős hang visszhangzott végig a hajón.

– Itt Nolan Venlith beszél, a férfi, akit nemrég kimentettek az óceánból. Ezennel kijelentem, hogy átveszem az Argó irányítását! Nem ajánlom, hogy ellenálljanak, különben kénytelen leszek egy csinos lyukat égetni Miss Holst kisasszony halántékába! Utasítani fogom a kommunikációs tisztjüket, hogy vegye fel a kapcsolatot az erőddel, és ezzel egy időben mindenki, akit érint kezdje meg a hajó leállítását! Ami a kapitányt illeti..., kérem, fáradjon vissza a hídra, Mr. Horne!

Ezzel Nolan befejezte mondandóját, és az Argó legénységére síri csönd hullott, ahogy próbálták feldolgozni a hallottakat. Időközben egyszer-kétszer megrázkódott a hajótest a becsapódó plazmalövedékek következtében.

– Most mit tegyünk, kapitány? – törte meg a csöndet David.

Garret egy szívdobbanásnyi ideig a gondolataiba merülve hallgatott, majd végül döntésre jutott.

– Engedelmeskedünk, és visszatérünk a hídra. Nem kockáztathatom Julia életét.

– Biztos, hogy jó ötlet ez, kapitány? – kérdezte bátortalanul Marcus.

– Akár jó, akár rossz, nincs más választásunk – ingatta a fejét Garret. – Jobb lesz, ha indulunk!

– Igenis, kapitány! – biccentett az első tiszt, aztán Garret nyomába szegődött, és elhagyták a gépházat.

Ideje volt szembenézniük azzal, aki a szálakat mozgatta.

16.

Sazawa sejtette, hogy nem fognak könnyen bejutni a Vezérlőterembe, és gyanúja hamar beigazolódott, mikor a bejárat közelébe értek. Túszuk, meglátva az őröket, azonnal figyelmeztette bűntársait, akik rögvest tüzet nyitottak a Hajnal osztag három tagjára. Sazawa és az emberei fedezékbe húzódtak a folyosón lévő, függőlegesen a falakra erősített csövek mögött, miközben árulásáért cserébe hátba lőtték a kopasz kalózt.

Vad tűzharc alakult ki a hat őr és a három kommandós között. Az izzó plazmasugarak nyomán ózonszag és füst terjengett a levegőben. Sazawa, mialatt leszedett egy kalózt, attól félt, hogy hamarosan erősítést fognak kapni ellenfeleik, és az embereivel két tűz közé szorulnak majd. Nem volt idejük sokáig lövöldözni a folyosón, ezért folyamatosan azon járt az agya, miként kerekedjenek fölül az őrökön. Figyelme egy pillanatra azonban elterelődött, mikor egy nyaláb súrolta a karját, felsértve öltözékét és a bőrét.

Felszisszent a végtagjába hasító fájdalomtól, de igyekezett kizárni a tudatából, hogy tovább harcolhasson. Futó pillantást vetett két társára, akik szorgalmasan lövöldöztek tovább ellenfeleikre. Egyelőre mindhárman kitartottak, ám ez az állapot nem maradhatott fent örökké, ők is tudták. Felelősséggel tartozom értük – gondolta a parancsnok, és ekkor támadt egy ötlete. A járatot neonlámpák fénye világította meg, ezért célba vette az egyiket, és meghúzta sugárvetőjének ravaszát. Üvegszilánkok záporoztak a kalózokra, ahogy a világítótest szétrobbant, és Sazawa emberei azonnal megértették, mi történt, majd kilőtték a maradék lámpákat, mire sötétség hullott a folyosóra.

Csupán a plazmasugarak felvillanó fényei világították meg környezetüket egy-egy másodpercre, ám éppen ez volt a cél. Kommandósoknak lettek kiképezve, tréningjüknek része volt, hogy kihasználjanak minden környezeti adottságot, ami éppen rendelkezésükre állt. Nekik kedvezett a sötétség fekete öltözékük miatt, és ezzel kiegyenlítődtek az esélyek. Csak remélték, hogy a javukra billen majd a mérleg nyelve, miközben összehangolt támadásba kezdtek.

Ha ez nem válik be, rövid utunk lesz a pokolba – suhant át a gondolat Sazawa agyán, mialatt célba vette az egyik őrt.

***

– Ne mozduljanak, uraim! – harsant fel Nolan erőteljes hangja, ahogy Garret és David beléptek a hídra, mire azonnal megtorpantak.

A férfi a kapitányi széknél állva várakozott, bal karjával átkarolta Julia nyakát, sugárvetőt szegezve a nő halántékának. A többi tiszt feszülten, munkaállomásaiknál ülve figyelték a jelenetet. Átkozták magukat, amiért nem tudtak időben közbelépni, hogy a férfi megkaparintsa Julia fegyverét, ám érthető okokból nem is számítottak tőle ilyen lépésre. Nolan, mialatt a hídon tartózkodott, megfigyelte, hogy az ott dolgozók a munkaállomásukat jelentő konzolok alján lévő nyílásban tartották sugárvetőiket, és kihasználva a megfelelő pillanatot sikerült megszereznie a nő fegyverét.

Természetesen ezt követően mindenkire ráparancsolt, hogy sugárvetőiket dobják a lába elé, és üljenek vissza a helyükre. A tisztek kénytelenek voltak engedelmeskedni utasításainak. Időközben az erőd továbbra is rakétákat és plazmasugarakat lövöldözött az Argóra, ami nagy sebességgel száguldva körözött körülötte, s időnként a tüzérek viszonozták a támadást.

– Engedje el Juliát, Mr. Venlith! – szólt határozottan Garret. – Vége a játéknak.

– Attól tartok, ez nem lehetséges, kapitány – mosolyodott el gúnyosan Nolan. – Jobban tennék, ha eldobnák a fegyvereiket!

– Miért csinálja ezt? – kérdezte David, és hangjából érezhető volt az elfojtott indulat. – Hiszen megmentettük a nyavalyás életét.

– Lassú a felfogása, Mr. Fischer – nevetett Nolan. – Egyáltalán nem mentettek meg, én jöttem ide önökhöz, hogy a bázishoz csaljam magukat.

– De hát... miért?

– Ő a kalózok vezére, David – felelt Nolan helyett Garret, aki rájött az igazságra. – Ugyanez történt a Viperával is. Csapdába csalta őket.

– Jól mondja, kapitány – bólintott Nolan. – Több munkásra van szükségünk, hogy kitermeljük az óceán fenekén húzódó gazdag ásványtelért.

– Emberek életével játszik, maga átkozott! – jegyezte meg dühösen az első tiszt.

– Az emberi élet olcsó manapság, Mr. Fischer. Nekünk, kalózoknak is boldogulnunk kell ebben a rideg univerzumban, de elég a fecsegésből! Utasítsa a kommunikációs tisztjét, kapitány, hogy vegye fel a kapcsolatot az erőddel! Nekem nem volt hajlandó engedelmeskedni, ami nem túl bölcs dolog.

– Ez nem fog megtörténni, Mr. Venlith! – szólalt meg rövid hezitálás után Garret, és vetett egy futó pillantást az óceánra. – Adja fel, amíg teheti, és nem esik bántódása!

– Ne játszanak a türelmemmel, uraim! – sziszegte a kalózvezér, és durván Julia halántékához nyomta a fegyver csövét, mire a nő rémülten felsikoltott, és lehunyta a szemét. A férfi érezte, hogy egész testében remeg a túsza, de nem törődött vele. – Tegyék, amit mondok, vagy Miss Holst meghal!

– Ne legyen ostoba, Mr. Venlith! – húzta össze a szemöldökét Garret. – Miért akarná felvenni a kapcsolatot az erőddel, ha már eleve beszüntették a tüzelést?

– Micsoda? – értetlenkedett Nolan, és kipillantva a Hibrid ablakán valóban észrevette, hogy odakint megszűnt a csatazaj, nem röpködtek plazmasugarak a levegőben, az erőd lövegei elhallgattak. Az Argó lövései nyomán füst szállt fel a magasba az építményből. – Ezt nem...

– Állítsa le, Mr. Lam! – kiáltott Garret, és a pilóta azonnal engedelmeskedett.

Abban a pillanatban a Hibrid hajtóműve lekapcsolt, ahogy Isaac egy gombnyomással aktiválta a vészleállító rendszert. A hajó megrázkódott a talpuk alatt, és még azok is elvesztették egyensúlyukat, akik egy helyben ültek, és valamennyien a padlóra zuhantak, akárcsak Nolan és Julia. Kihasználva a lehetőséget, Garret térdre emelkedett, és bár szédült kissé, mégis a kalózvezérre szegezte fegyverét.

Julia megütötte magát, ahogy elvágódott, ám közben kiszabadult Nolan szorításából, aki egy méterrel arrébb gördült az esés következtében, és mire rájött, hogy mi történt, már késő volt. Garret lövése a mellkasán érte, ahogy megpróbált talpra állni. Nolan levegőért tátogott egy másodpercig, mivel a nyaláb szétégette a tüdejét, majd remegő testtel végül elvágódott, és örök sötétség hullott a szemére.

Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, és talpra segítették egymást. Elborzadt pillantások szegeződtek a holttestre, majd a tisztek figyelme az erődre irányult.

– Mi történt, kapitány? – kérdezte a navigátor. – Miért álltak le az ágyúik?

– Sazawa parancsnok elfoglalta a Vezérlőtermet – felelt Garret, és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, miközben gondjaiba vette a még mindig remegő Juliát. – Vegye át a parancsnokságot, Mr. Fischer! Még van egy kis dolgunk a kalózokkal.

– Igenis, uram!

EPILÓGUS

Miután újraindult az Argó hajtóműve, a Hibriddel megrohamozták az erődöt, és össztüzet zúdítva a falakra sikerült lyukat ütniük rajta. A robbanásba az egész építmény beleremegett, és ezzel véget ért a küzdelem. A kalózok, látván, hogy vert helyzetbe kerültek, habozás nélkül megadták magukat, így Garret őrizetbe vette őket.

Brand és Alice szerencsésen kimentették a foglyokat, akikkel sikerült a vízbe ugraniuk még az Argó támadása előtt, bár közben kénytelenek voltak tűzharcba keveredni a falakon lőállásba helyezkedett haramiákkal. Sazawa és az emberei, miután bejutottak a Vezérlőbe, elbarikádozták magukat, így maradt idejük leállítani a bázis fegyverrendszerét.

– Jó munkát végeztek, parancsnok! – fejezte ki dicséretét a kapitány, mikor órákkal később a kantinban találkoztak. Úton voltak Thalassa City városába, hogy átadják a hatóságnak a kalózokat. – Hadd töltsek magának egy italt!

– Köszönöm, uram! – biccentett Sazawa, és leült a bárpulthoz, miközben Garret elé rakott két poharat, majd leemelt egy üveg brandyt a háta mögötti, zárható polcról, melynek szemügyre vette a címkéjét.

– Nocsak! Egészen jó évjárat – vigyorodott el a kapitány, aztán töltött mindkettejüknek.

– Mire igyunk, kapitány?

– A győzelemre.

– Kiérdemeltük.

– Valamint a Hajnal osztagra, és azokra, akiket elvesztettünk közülük!

– A dicső holtakra! – emelte magasba a poharát Sazawa.

– Persze, ne felejtsük méltatni az Argót és a legénységét sem, hiszen kitettek magukért a harcban! – emelte fel a mutatóujját Garret.

– Egyetértek, de ha már itt tartunk, akkor ihatnánk arra is, hogy kicsit több szabadidőnk legyen. Alig várom, hogy partra lépjek a városban!

– Talán várja valaki, parancsnok? – vigyorgott szélesen Garret, majd nagyot kortyolt az italból, miután koccintottak. – Ez mennyei!

– Tényleg jó minőségű. Azt nem tudom, hogy mennyire vár rám az a bizonyos személy, de ha egyáltalán nem, akkor kénytelen leszek meginni az egész üveggel, kapitány – nevette el magát Sazawa, akárcsak Garret.

– Ebben az esetben félrerakom magának, de remélem, nem lesz rá szükség!

– Azt én is, bár jobban belegondolva lehet, hogy olcsóbban megúsznám – fintorodott el Sazawa, ám a szemében vidám fény csillant.

– Csak pozitívan, parancsnok! Csak pozitívan! – mosolyodott el a kapitány, és töltött egy újabb pohárral.

Mindeközben az Argó szédítő sebességgel száguldott célja felé, ionhajtóműve mély árkot vájt mögötte az óceán felszínébe, s a lemenő nap fénye lángba borította a horizontot.

VÉGE