SZEM-akták: Lángok

213-as számú akta

Szigetvári Ádám jelentése

Csak hat hónapja kezdtem el dolgozni a szervezetnek. Katonaként sok furcsaságot láttam már, hiszen Afganisztánt is megjártam egy misszió keretében, de ami a román határhoz közeli, Kúthalom nevű településen történt még engem is elborzasztott.

Azután küldtek a helyszínre, hogy a megyei rendőrség képtelen volt kezelni a helyzetet, így a kormány a hivatalosan nem is létező SZEM segítségét kérte. Nagy felelősség volt ez számomra, hiszen nem ejthettem csorbát a szervezet nevén, ami abból ered, hogy figyelünk és látjuk azt is, ami láthatatlan. A felettesem utasított, hogy működjek együtt Halász Péter magánnyomozóval, aki pár napja már a faluban tartózkodott. Tudtam, hogy időnként alkalmazunk külsősöket is, ezért nem lepődtem meg túlzottan ezen a fejleményen. Hallottam a siroki ügyéről, így tisztában voltam Halász Péter rátermettségével, akinek már volt dolga természetfeletti jelenséggel.

Félelem ülte meg Kúthalmot, a máskor nyüzsgő utcákon síri csönd uralkodott az érkezésünk idején. Láttam ijedt arcokat óvatosan kitekinteni a házak ablakából, reakciójuk teljesen érthető volt. Az elmúlt egy hónapban három ember vesztette életét rejtélyes körülmények közepette. Halász úr tájékoztatott a részletekről, miszerint nem maradt utánuk más, csupán az alakjukat ábrázoló égésnyomok a falakon vagy a padlón. Viszont minden esetben a házak ajtaját vagy az egyik ablakot betörték. Személyesen is ellátogattam a két legutolsó áldozat otthonába, ahol alaposan megvizsgáltam a helyszínt. Az áldozatok – egy középkorú nő és férfi – elváltak voltak, egyedül éltek. Kozma Erzsébetre a fia, míg Nagy Zoltánra a szomszédja talált rá. Pontosabban az utánuk maradt égésnyomokra, melyek még mindig tisztán láthatóak voltak, így mintát vettem belőlük. A bizarr, emberi foltok láttán megborzongtam, a levegőt különös szag lengte be, amit mindketten éreztünk. Kénre emlékeztetett. Különös módon dulakodásnak egyáltalán nem volt jele, bármi történt is velük az pusztán őket érintette.

A nap folyamán elemeztem a mintákat, amik egyértelműen elszenesedett biológiai szövetmaradványok voltak. Hihetetlen intenzitású hő érte az áldozatokat, ami másodpercek alatt elhamvasztotta őket. De vajon a közvetlen környezetükre miért nem volt hatással? Bár a rendőrség és Halász úr már elbeszélgetett a családtagokkal és a szomszédokkal, én mégis újra kikérdeztem őket a történtekről. Sajnos egyikük sem tudott értékelhető információval szolgálni, ám később Halász úr említést tett egy szóbeszédről, ami leginkább a helyi kocsmában terjedt. Az emberek ismeretlen eredetű fényekről suttogtak, amiket éjszaka láttak a közeli erdőben és a házak között. Vörös fényekről, melyek ide-oda táncoltak, szinte hívogatóan csalogatónak hatottak.

– Maga látott ilyesmit, mióta Kúthalmon tartózkodik? – kérdeztem a detektívet, aki zsebre tett kézzel ingatta a fejét.

– Még nem, de ma éjszaka ismét teszek vele egy próbát. Valamit láttak a falusiak, ebben biztos vagyok.

– Gondolja, hogy köze lehet az ügyhöz?

– A szimatom azt súgja, hogy lehetséges.

Magabiztos szavai és ravasz mosolya, bár kételyek gyötörtek, meggyőzött, hogy csatlakozzam hozzá. Hamar leszállt az este, a nyár ellenére már hét órakor besötétedett, ami egyáltalán nem számított normálisnak. Mintha fátyol hullott volna Kúthalomra. Ezt Péter is megjegyezte, akivel közvetlenebb hangnemet ütöttünk meg egymással, miközben a falut átszelő patak melletti fűzfa árnyékában lapultunk. A közelben egy híd húzódott, ami meglehetősen öregnek látszódott. Egy lélek sem mozdult, csak a békák brekegtek hangosan, és mi türelmesen várakoztunk. Lassan teltek az órák, egy fekete macska osont át az úton. Ezt követően azonban hirtelen valami megváltozott. Mély, súlyos hallgatás hullott a környékre és a levegő feszültséggel lett terhes. A következő pillanatban megláttuk! Két ragyogóan vörös, öklömnyi méretű gömb suhant elő az egyik háztető mögül le az utcára. Egymás körül is keringtek, ide-oda pattogtak, mintha játszottak volna. Még sosem láttam ehhez hasonlót, de az első döbbenetünk után máris átugrottuk a patakot, és rohanni kezdtünk a fények után.

Üldözés közben döbbenten észleltük, hogy észrevettek minket és felgyorsítottak, majd szétváltak. Péter a jobb kéz felőli utcába tartó nyomába eredt, én tovább kergettem a másikat. A fénygömb furcsán pulzált, de hangot nem adott ki, miközben felgyorsított és méterekre elhúzott előlem, hogy aztán a következő kanyarnál jobbra suhanjon, eltűnve a szemem elől. Mire odaértem az elágazáshoz már a nyomát sem láttam. Péter ugyanígy járt, ott zihált előttem a térdeire támaszkodva. A fénygömbök kijátszottak minket, ez kétségtelenül értelem jelenlétére utalt. Váratlanul azonban üvegcsörömpölést hallottunk a közelből, és azonnal a hang irányába lódultunk. Négy házzal odébb rá is találtunk a forrásra, amit éles sikoly jelzett. Átmásztunk a bezárt kapun, majd betörtük a bejárati ajtót. Odabentről hevesen villogó vörös fények szűrődtek ki, és bejutva egy férfit láttunk, aki fájdalmasan üvöltve, kétségbeesetten kapálózott a nappaliban. Testét vörös lángok emésztették, melyek olyan forróak voltak, hogy nem tudtunk a közelébe jutni. Hamarosan a férfi összerogyott és egy vakító villanással a lángok egyszerűen kialudtak. Péterrel tágra nyílt szemmel meredtünk a parkettán hagyott fekete, emberi alakot ábrázoló égésnyomra. Ismét éreztem a kén szagát.

Még másnap reggel sem igazán hevertük ki a tragikus eseményt, a kiérkező rendőröknek mindent elmondtunk, de már meg sem lepődtek a történteken. Szó nélkül távoztak némi helyszínelés után, egyértelműen tőlünk várták az ügy megoldását, ami még nagyobb felelősséget rakott a vállunkra. Megrendülten a látottaktól én sokáig ki sem mozdultam a panzióból, ahol megszálltam, miközben egy ötlettől vezetve kutattam a település múltja után az Interneten. Mivel sok információt nem találtam, ezért végül átsétáltam a helyi könyvtárba. Ezalatt Péter a saját útját járta, aki később izgatottan hívott fel, hogy beszélt egy vadásszal, akitől érdekes információhoz jutott. Kiderült, hogy az áldozatok tagjai voltak egy privát klubnak, ahová csak meghívással lehetett bejutni. Nem volt állandó helyük, gyakran jártak ki a közeli erdőbe, de igazából senki nem tudta, mivel töltik olyankor az idejüket. A vadász egyszer látta őket estefelé, ahogy a fák között vonultak, egyikük még rá is köszönt. Mindez szöget ütött a fejembe, mivel a hívás előtt a kezembe akadt egy Kúthalom történelmét taglaló könyv, melyet egy idős, helyi tanár írt. Ebben szó esett arról, hogy a település melletti erdei tisztáson, ahol három szikla található, boszorkányokat égettek el a középkorban. Felfedezésemet megosztottam Péterrel, aki a hangja alapján szinte felvillanyozódott, majd a hídnál találkozva végig jártuk az áldozatok lakását. Korábban erre senki nem fordított figyelmet, de kivétel nélkül találtunk bennük okkultizmussal foglalkozó könyveket. Ráadásul nem is kis számban! Mindez már több volt egyszerű véletlennél.

Az igazságra végül akkor derült fény, miután ellátogattunk Molnár Eszterhez, Kúthalom közjegyzőjéhez. A vadász adta meg Péternek a nevét, mivel a negyvenes éveiben járó nő maradt a rejtélyes klub utolsó életben lévő tagja. A közjegyző alaposan meglepődött a felbukkanásunkon, és amikor elmondtuk látogatásunk okát a reakciója azonnal elárulta, hogy jó nyomon jártunk. Szőke hajjal keretezett arca elsápadt, tekintetébe riadalom költözött, hangja idegesen remegett, ahogy magyarázkodni próbált. Látta rajtunk, hogy a szavai nem győztek meg, mire beletörődően felsóhajtott és színt vallott. Nem tagadta, hogy a társaival okkult szeánszokat tartottak a vadonban, mindannyian közel álltak a természethez, annak spirituális oldalát keresték. Elmondása alapján sosem akartak bajt hozni senkire, azonban egyik éjjel véletlenül megidéztek valamit. Egy entitást, egy lidércet, amivel csak kommunikálni akartak, ám a fantom teljesen megvadult és nem volt hajlandó távozni. Amikor aztán hullani kezdtek a csoport tagjai a közjegyző rájött, hogy a Gonoszt szabadították magukra. A lelküket akarta.

Molnár Eszter ekkor a könyvespolchoz lépve leemelt róla egy vaskos, meglehetősen réginek tűnő, bőrkötéses könyvet. Meglepetésem nem is lehetett volna nagyobb, mivel egy grimoár, mágiatankönyv hevert előttünk az asztalon. Boszorkányok, varázslók kézikönyve. Megsárgult lapjain bűvös igék, jövendölések, természetfeletti lények megidézéséhez szükséges szövegek, bűbájok voltak megtalálhatók. Ez volt minden baj forrása! Anyámnak köszönhetően nem volt idegen tőlem az okkultizmus témája, rengeteget olvastam ezzel kapcsolatban, így hittem, hogy van megoldás a problémára. Tartottam tőle ugyanis, hogy ha a lidérc meg is kapja utolsó áldozatát az éhsége mégsem csillapodik, és akkor az egész falu veszélyben forog majd. Meg kellett állítanunk.

Péter meglehetősen szkeptikus maradt a tervemmel kapcsolatban, de Eszter támogatta a javaslatomat. Szalmaszálként kapaszkodott az ötletembe, mivel rettegett, hogy hamarosan érte is eljön a túlvilági lény. Csupán egyetlen esélyünk volt, ha tartunk egy utolsó szeánszot, amivel megpróbáljuk elűzni az entitást. A közjegyző, bár félelem környékezte, úgy vélte, kivitelezhető, és ehhez ki is kereste a grimoárból a szükséges varázsigét. Így hát megbeszéltük a találkozó időpontját, majd Péterrel a templomba ballagtunk, ahol szenteltvízbe merítettük a pisztolyainkba való töltényeket. Láttam rajta, hogy kételyek gyötrik és ennek hangot is adott, de jobb ötlet híján úgy vélte, hogy mégis megér egy próbát. Alkonyatkor találkoztunk Eszterrel a hídnál, aztán hármasban elindultunk az erdő felé. Magunkkal hoztunk minden szükséges felszerelést, rengeteg gyertyát, a grimoárt és némi sót. Határozott léptekkel, ám pattanásig feszült idegekkel hatoltunk be a fák közé. Mire besötétedett már elértük a tisztást, ahol három ember méretű szikla hevert. Eszter segített elhelyezni a gyertyákat egy kört alkotva, majd mialatt meggyújtottuk azokat, ő a sóval egy pentagramot rajzolt a körön belülre. Szabályos, ötágú csillag volt, melynek a közepére állt, kezében tartva a nyitott grimoárt. Leszállt az éj, az erdő elcsöndesedett és Péterrel készenlétben várakozva kémleltük a környezetünket. Nem tudtuk, mi fog történni, de eltökéltük, hogy megvédjük női társunkat, önjelölt boszorkányunkat. Eszter lélekben felkészülve aztán belefogott a könyv olvasásába.

Hosszú percekig semmi nem mozdult, csak Eszter monoton hangja törte meg az erdő némaságát. Ekkor azonban heves szélroham söpört végig a környéken, majd a tisztáson túli fák között felbukkantak a vörösen pulzáló gömbök. Gyorsan mozogtak és egy kört leírva, tőlünk jóval távolabb hirtelen a talajba csapódtak. Földet érve vörös lángok csaptak fel dühösen, és közöttük egy éjszakánál is sötétebb alak halvány körvonala rajzolódott ki. Mindhárman döbbenten meredtünk a jelenésre, még Eszter szava is elakadt egy pillanatra, de aztán folytatta a grimoár szövegének felolvasását. A lidérc hirtelen felénk lódult, miközben vérfagyasztóan túlvilági üvöltést hallatott. Péterrel célra emeltük a fegyvereinket, ám ekkor két oldalról mozgást észleltünk. Rémülten láttuk, hogy újabb két, lángoktól övezett entitás tart felénk, így kénytelenek voltunk a figyelmünket megosztani. Az egész másodpercek alatt játszódott le, ahogy tüzet nyitottunk az új fenyegetésre, miközben az entitás Eszterre támadt. Méretes lángok csaptak fel, körbe ölelték a gyertyákból álló kört, miközben a nő felsikoltott és mi több lövést is leadtunk a másik két fantomra. A szenteltvízbe mártott töltények hatással voltak rájuk, túlvilági visítást hallatva, éles villanással váltak semmivé, de pusztulásukat lökéshullám kísérte, mely ledöntött minket a lábunkról.

A vörös lángok egyre hevesebbé váltak, éreztem forróságukat a bőrömön, ahogy az erdő sötétjében hunyorogva, kezem a szemem elé emelve próbáltam kivenni, hogy mi történik. Oldalra pillantva láttam, hogy Péter térdre emelkedve célra tartotta fegyverét, majd meghúzta a ravaszt. A lidérc felvisított, mire a lángok visszahúzódtak, felfedve a rémülten kuporgó Esztert, aki továbbra is a bűvös szöveget motyogva olvasott. Én is talpra küzdöttem magam, és több lövést is leadtam az entitásra, ami meghátrált ugyan, de egyre dühösebb lett. Tűz csapott felénk, aminek hője elől a sziklák mögé vetődtünk, de így is megperzselte a ruhánkat. Váratlanul azonban Eszter hangja erőteljesebbé vált, és a lidércre szegezte mutatóujját, ahogy megismételte a varázsige utolsó mondatát. Hirtelen a gyertyák lángja kialudt, majd kéken lobbant fel újra, és a fantomot övező tűz színe is megváltozott. A jelenés fájdalmasan és élesen felüvöltött, hangja bántotta a fülemet, mintha az agyamban zengett volna, kezemet kénytelen voltam a fejemre szorítani. Ezt követően a lidércet saját kék lángjai emésztették el, majd egy villanással semmivé lett. Ismét síri csönd ereszkedett ránk, de néhány perc múlva az erdő hangjai megtörték a némaságot. Megkönnyebbülten és szótlanul távoztunk a helyszínről, lépteinket egy bagoly huhogása kísérte.

Esztert támogatva tértünk vissza Kúthalomba, másnap elbúcsúztam Pétertől, akinek a SZEM nevében is köszönetet mondtam a segítségéért, majd a grimoár birtokában én is elhagytam a települést. Az átélt események hatására másként látom a világot, immár tudom, hogy még sok minden van odakint, amit nem értünk. Az emberi felelőtlenséget nem szabad félvállról venni, mert könnyen lehet, hogy saját magunkra hozunk pusztulást, ha nem vigyázunk!

Szigetvári Ádám

SZEM ügynök

Személyi Azonosító: 51588

2024.05.19.