TÚLÉLŐK - Csillagok éneke novella

Ilat sosem hitte, hogy eljön ez a nap.

Most azonban mégis itt volt a Bárkán, alig pár száz társával együtt, akik között öregek, fiatalok, hímek és nőstények is tartózkodtak. Epzónok voltak, egy büszke faj túlélői, Ilat népének utolsó tagjai. Megtört lelkek, akik tanúi lehettek világuk pusztulásának.

Ilat, bár még fiatal hím volt, tudta, sosem lesz képes elfelejteni a szörnyű tragédiát. Alig tíz nyárral ezelőtt bújt csak elő az anyja erszényéből, hogy felfedezze a világot. Hogy szeretett kergetőzni otthona mocsarában a többi ivadékkal! Hosszú ujjaival felkapaszkodni a fákra, hogy ormányával kiszívja az ágakon termő gumók levét. A levelek gyengéd simogatását a vállára hulló fejcsápjain. A levegő jellegzetesen édeskék illatát, és a tollas csicsergők hajnali énekét. Csodálni a szomszédos holdra tartó hajók éjszakai fényeit. Mindez azonban örökre elveszett. Az Ellenség érkezése mindent elsöpört, ami értékesnek és jónak számított. Ilat gyűlölte őket ezért. Az Ellenség...

Az öregek gyakran meséltek éjszakánként a Hosszú ház falai között a fekete démonokról, melyek az ősidőkben az epzónok isteneivel háborúztak. Csillagok hunytak ki és zengett az ég, de az istenek, akik egyre kevesebbszer látogattak el a népéhez, végül legyőzték a démonokat. Elpusztítani azonban nem tudták őket. Generációkon át az öregek úgy hitték, hogy egyszer még visszatérnek. Igazuk lett. Ilat megborzongott kabinjának ablakánál állva, miközben odakint a hipertér vörös-fehér örvénye kavargott. Szinte hipnotikusnak hatott, de a tudatalattija csak a pusztítás képeit hozta a felszínre elméje rejtekéből. Emlékezett a gigászi hajóra, ami árnyékot vetett a világára, a fekete füstre, ahogy szétterjedve sötétségbe borította az eget. Látta, ahogy pánik lett úrrá a Mocsárvidék lakóin, amikor a magasból füstöt húzó kapszulák százai csapódtak a földbe. Ott volt, amikor a harcosok összegyűltek, hogy megvívják küzdelmüket. Látta a mocsárra zúduló hordát, menekülésre késztetve a lakosságot. Viharként söpörtek végig Ilat otthonán, nem kímélve senkit és semmit. A testükből fekete füstöt eregető, förtelmes lények megszámlálhatatlanul sokan voltak. Az epzónoknak esélyük sem volt velük szemben. A túlélők csak a Bárkán leltek menedéket. Arra lettek kárhoztatva, hogy a csillagok között bolyongjanak, keresve... valamit. Talán egy új reményt – gondolta Ilat és felsóhajtott.

Nem sokat tudott arról, hogy hová tartanak, de arról igen, mi vezette őket. A Bárka hatalmas, öreg hajó volt, évszázadok óta vesztegelt a Mocsárvidék szélén. Hosszúkás törzséből két szárny nyúlt ki oldalra és egy fölülre, ami ívesen hajlott hátra, mintha csak egy uszony lett volna. Idegen jármű volt, melynek utasai hajótörést szenvedtek az epzónok bolygóján. Különös, de barátságos lények voltak, akik egy másik galaxisból érkeztek, és embereknek nevezték magukat. Egy rejtélyes vallást követtek, miszerint az univerzumot egy isteni teremtmény éneke hozta létre, és minden élőlény ennek a dalnak a visszhangja. Ekhé-papok – idézte fel a nevüket Ilat. Ez a vallás meghonosult a népénél, miközben az emberek új otthonra leltek náluk. Közös erővel megjavították a Bárkát, de a papok nem mentek el és végül, mivel rövidebb ideig éltek, az epzónok között hajtották örök álomra a fejüket. Tanításaik azonban tovább éltek, és utolsó mentsvárként a hajójuk megmentette néhányukat. Ilat, bár a gyász súlyos teherként nyomta a szívét, valahol mélyen hálát érzett, amiért az emberek zarándoklata hozzájuk vezetett. Most ők, az Epzón nép utolsó tagjai keltek útra, követve a papok isteni motivációját, hogy megtalálják a Szent Ének forrását. Ilat felidézte, amit az öregek tanítottak neki az Ekhé-papokról. Meglepő módon a próféciájuk egy Hosszú Sötétségről mesélt, aminek eljövetele elnémítja a Csillagok Énekét. Fekete Áradatként is hivatkoztak rá szent tekercseikben.

Ilat már tudta, hogy minden szavuk igaz volt. A Fekete Áradat elérte őket. Az ifjú epzón szívében azonban ebben a pillanatban új érzés vert gyökeret, ahogy az ablakon át a hipertérbe bámult. Eltökéltségének magja rendíthetetlen szárba szökkent, keze ökölbe szorult és apró szemében különös fény csillant. Tudta, hogy a Sötétség, a Fekete Áradat nem fog megállni, újabb világokat fog bekebelezni. Azonban maradt még remény, hiszen a papok is ezért keltek útra. A Szent Ének forrása! Igen, követniük kellett az emberek útmutatását. Ilat hallotta, amikor a hajót vezetni képes, idősebb epzónok rejtélyes koordinátákról beszéltek, melyek a Bárka memóriájában voltak eltárolva.

Fájdalmas vesztesége ellenére Ilat halványan elmosolyodott az ormánya alatt. Maradt még remény a népe számára. Megtaláljuk a Szent Ének forrását! Bármeddig kell is keresgélnünk a csillagok végtelen óceánján hajózva.

VÉGE